2015. augusztus 2., vasárnap

12. Rész - Bungee jumping kötél nélkül

Hellobello!
Bocsánat, hogy késtem picit a résszel, de táborban voltam.
Ez idő alatt viszont elkészült az új design is, bízom benne,  hogy megfelelő lett (Sok köszönet érte Timinek)
és hamarosan elkezdem javítani a régi részeket
Mint jól tudjátok, véleményeket, gondolatokat, ötletek várok szívesen.
Jó olvasást!

***
Zúgott a fejem. Kavarogtak a színek a szemem előtt,  mikor kinyitottam. Nem tudtam mire fókuszálni, még mindig a kloromorf hatása alatt voltam egy picit.  Hallásom recsegett, nehezen értettem meg a mondatokat.
– Felébredt! – jutott el az agyamig a szó.  Valaki közelről mondta. 5-en hajoltak az arcomban, de nem élesedett ki a kép. Zöld foltok, barna foltok és egy nagy kék folt. Körülbelül ennyit láttam.  Ujjaimat mozgattam, valami puhán feküdtem. Ágyon, ahogy éreztem.
Kezdtem eszméletemet visszanyerni. Még élesen égett a fejemben, ahogy berántottak a falhoz, valaki a számra tette a kezét és ennyi. Videó vágás,  semmi több nem maradt meg. Látásom tisztult.
– Ahhh – sikítottam fel és mint, akibe villám csapott bele, úgy pattantam ki az ágyból.  A hirtelen mozdulatra elvesztettem egyensúlyomat. Nem hálószobában voltam, hanem valami fém teremben, minden oldal vasból készült, vagy valami hasonlóból. Egy nagy fa állt előttem.  – Én vagyok Groot!  – ordította, de annyira elvesztettem a fejemet, hogy csak sikoltozva mellé kerültem.  Egyik ágával már nyúlt is a derekamhoz. De reflexből törtem a gallyat. Oldalra fordultam, ahol egy zöld nő várt rám.  Egy zöld!!! Fel se fogtam, a pánik elöntötte az agyamat és már támadásba is lendültem.  Csak biztonságot akartam, amit ezek között a lények közt nem találtam meg. A csaj nem volt semmi, hárított.  Képezték, látszott a mozdulatán, főképp mikor olyan oldalsó ütést mért rám,  hogy padlóra is kerültem.  Sokan voltak. A következő, aki rám ugrott, egy mosómedve volt.
– Szedjétek le rólam!  Szedjétek le rólam!  – kiabáltam,  ahogy tovább mászkált rajtam az állat.  Egy mosómedve?  Hogy kerül ide ez a mosómedve?! Főképp,  hogy olyan agresszív is volt...
Valami nagy lény ragadta meg a karjaimat. Átfonta őket.  Észrevettem,  hogy neki meg kék bőre volt vörösen erezetezve.
– Azt a kurva élet!  – sipítoztam és csak rángattam magamat, hogy talpra álljak, de  a fa megragadta a lábaimat is. Azonnal eldőlt a játszma,  veszítettem.  Igyekezhettem evickélni, de mindketten erősen szorítottak.
– Mi a franc folyik itt? Mi a franc folyik itt? – követeltem a választ.  Hiszen ez nem lehet valóság!  Ez egy álom,  teli furcsa lénnyel. 
– Nyugalom! – jött a képbe egy ember, legalábbis úgy nézett ki. Vörös dzsekit viselt kék pólóval. Barna haja szerteállt és szemeivel engem vizslatott.
– Mi ez? – rángattam magamat. – Ez nem valóság!  Hadd ébredjek már föl!  – vesztettem el a fejemet. Eddig se volt tiszta a tudatom, de most már végképp nem. Kampec, annyi volt.
– Nyugalom! – kiáltotta erősebben a férfi.  De semmit se ért vele.
*Bumm* Hallatszott meg és valami eltalált, vagyis a karomat.
– Az édesanyádat! – kiáltottam fel. Azonnal a felkaromhoz kaptam, de nem vérzett.  Látszott ugyan a nyoma a golyónak, de nem fémből volt, hanem valami fura anyagból. Roncsolta a bőrömet, de csak kevés vér szivárgott belőle.  Helyette inkább irdatlanul fájt,  mintha direkt a fájdalom központomra hatott volna.
A zöld nő nyomta meg a ravaszt. Furcsa vastag kerek pisztolya rám szegeződött. Arca türelmetlenségről árulkodott.
– Mi a franc volt ez? – szökött a hangom a magasban. Minden mozdulatra fájt a seb. Hogy kötné fel magát ez a némber... Mégis hol vagyok? Kikkel? Miért?  Mikor? Mi folyik itt? Száguldottak a kérdések a fejemben, egyikre se sejtettem a választ. 
– Nyugodjunk meg! – javasolta a férfi. 
– Nyugodjunk meg? Viccelsz velem? Itt? Mikor egy kurva fém szobába vagyok, zöld,  kék emberekkel plusz egy fával és egy mosómedvével. Itt te tűnsz a legnormálisabbnak!
– Rocket vagyok – sziszegte a kis állat.
– Én meg Hamupipőke – vágtam rá.  – Legyen vége ennek a borzalmas álomnak – motyogtam monoton magamnak. Fel se merült bennem, hogy igaz lenne a dolog.
– Ezt nem hiszem el! – sóhajtott a mosómedve.  – Én mondtam, reménytelen eset lesz.
– Fogd be Rocket!  – legyintett egyet a zöld nő. 
– Kezdjük újra! – jött közelebb a nő.  Majd akkorát húzott be nekem, hogy azonnal eszméletemet vesztettem.

***
Fájt a fejem.  De nagyon! Hasogatott a kis kedves. Jól bekaphattam az ütést, ha még most is fájt.
– Végre magadhoz tértél újra!  – hallatszott egy férfihang.
Kinyitottam a szememet és egy székhez voltam kötözve. Hát ez remek! A tégla vörös dzsekis férfi ült velem szembe, aki annyiszor hajtogatta,  hogy nyugalom. A többi hátborzongató lény eltűnt.
– Olyan ismerős vagy – motyogtam. Közben húzogatni kezdtem a tagjaimat, felmértem, hogy mennyire is voltam odakötözve a székhez. Ha hanyagul, akkor volt esélyem.
– Nyugalom! Nem akarlak bántani!  – tartotta fel a férfi a kezét. 
– Menj a francba – nevettem el magamat. Nem akar bántani?  Kész röhej,  itt vagyok egy székhez kötözve és ilyen mű dumát dobott be... De legalább sikerült az arcomra kifejezéstelenség maszkot rakni. Közben pedig csak nyugtalankodtam. Milyen rohadt egy álom ez?
– Gondolom, azt gondolod, hogy ez nem a valóság,  igaz? – nézett rám a barna szemeivel.
– Miért válaszolnék neked? – mozgattam meg a csuklómat, amin műanyag kötél szorított,  ergo esélytelen volt, hogy kihúzzam a kezemet belőle. A lábaim hál égnek nem voltak lekötve, legalább volt egy kis mozgásterem.
– Ez nem álom.  Ez valóság!  El kell hinned – játékos hangneme meglepett, mintha élvezte volna.
– Bazd meg – sziszegtem neki.
Elővette a pisztolyt, majd a másik seb mellé lőtt egyet, csak úgy simán. Felordítottam a fájdalomtól,  újra ugyanaz az érzés,  az a kín. Hét szentségeltem egy sort, mire újra néma lettem. Hogy kotródna melegebb tájakra! De most kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg valóság ez... Fel kellett volna ébrednem. De még mindig azt hittem, hogy valami más dolog van. Túlhihetetlen volt ez reálisnak. Hiszen, hogy fordul elő zöld és kék szörny,  beszélő fa és mosómedve...? Ekkor Loki és Thor jutott eszembe, nem ez lenne az első furcsaság ebben a világban. Noha csak mende-mondák jutottak el a fülemig a New Yorkban történő csatáról, de most az egyszer hitelességet adtam neki.
A férfi felállt és egy kenőcsöt vett elő,  mely begyógyította a sebeket. Sistergett tőle a bőröm,  de egy vékony hegen kívül minden nyom eltűnt. 
– Tegyük fel, hogy ez a valóság – adtam be a derekamat. De az már nem ment, hogy bizalmamba fogadjam... Kétkedve néztem rá.
– Kösz, Peter Quill vagyok! – nyújtotta a kezét, de hamar rá kellet jönnie, hogy megkötözve, ezt mellőznünk kell. Csak egy grimaszt vágtam le, még mindig nem volt elég meggyőző. – Aliasz Star-lord, hátha így ismernél... – legyintett egyet. Fogalmam se volt róla,  hogy ki a fene, sose láttam...
– Baszki, te vagy a repülőről! – kerekedett el a szemem, ahogy újra megnéztem.  Legalábbis a ruházata nem változott. 
– Igen... Nem annyira sikerült,  mint vártam.  Bár azért majdnem megöltél – jegyezte meg. Kezdett abszurd lenni egyre jobban az álom elméletem, miért lenne benne ő?  Miért kapna el? Noha ragaszkodni akartam a dologhoz, de megdőlt, be kellett látnom,  hogy ez a kegyetlen valóság.  
Megérdemelted volna a halált. Gondoltam, de hangosan nem mondtam ki, még a végén felhasználhatná ellenem valamilyen úton-módon. 
– Elmondom a szitut. El kell vinnünk téged.  Nem tudom,  hogy ugyan miért,  de sok pénzt adnak érted.
– Mi a... – néztem rá,  majd röhögni kezdtem. Hát ez a hét poénja, elrabolni engemet pénzért? 
– Tényleg így van, gondolom nem is sejted, hogy ki vagy, ugye? – nézett figyelmesen minden egyes rezdülésemet. 
Miről beszél?  Jól tudom, hogy ki vagyok, sőt ezt én tudom a legjobban! 
Nem válaszoltam,  csak a csuklómat ráncigáltam,  de a fránya kötél belemélyedt a húsomba és szivárogni kezdett a vér. 
– Mondjuk, megszólalhatnál újra,  könnyítenél a helyzeten. Elég gáz magamban beszélni.
– Menj a francba! – szorítottam össze a számat.  Csak azért sem fogok semmit se mondani.
– Igazad van, jobb, ha nem is beszélsz – vont vállat. – Te vagy a galaxis legnagyobb maffia családjának a leszármazottja,  egy Bloodestwar utód.  
Mi van? Maffia család?  Gúnyosan néztem rá,  nem hittem el. Outlaw vagyok, a fegyverkereskedő Sean Outlaw lánya! 
– Ha hiszed, ha nem. Sok ember kerestet rengeteg pénzért – úgy ejtette ki a szavakat, mintha csak mesélne. Egy baromira irreális mesét. 
– Jajj ne röhögtess – provokáltam. – Hamupipőke vagyok, ha nem tudtad volna.
– Hogy ki?
Hát Disneyt se nézett soha. Talpaimmal támadó állást vettem fel és felálltam, nekirontottam székestül. A kezeim még mindig fogva voltak, de a hirtelen kezdeményezés meglepte, volt időm kicsapni a kezéből a fegyvert, amiért nyúlt. Nagy reccsenéssel tört ki a szék lába,  ezzel egyetembe rontottak be a fenevadak. A beszélő mosómedve,  akitől még most is rohadtul paráztam.  Olyan szőrös,  pici és beszél.  Nem mintha a kék bőrű mutáns jobb lett volna. Kigyúrt tiszta izom testtel rendelkezett, pólót nem viselt, haja nem volt, viszont vörös erek borították be. Mellette a zöld nő állt bőrszerkóban. Csak tudnám,  hogy csinálta,  valószínűleg csak testfesték van rajta. De a legmegdöbbentőbb a fa volt, lombos korona hiányában szenvedett ugyan, de egyfolytában azt mondogatta: "Én vagyok Groot! "
Ez volt a kis csipet csapat. Rosszul állt a szénám,  mikor nekem rontottak mindannyian, a széket tudtam egy ideig használni,  de hamarosan az is bevégezte. Ripityára tört,  már csak a megkötözött kezeim voltak a probléma forrásai. Igyekeztem használni a teret, már amennyire lehetett és mindent a gyorsaságra alapoztam. A fegyvereket így kikerültem,  elütöttem. De a csajjal megint meggyűlt a bajom, ő volt a legnehezebb eset. 
Ügyes gánccsal a padlóra lökött és már rúgott is volna, de sikerült a mosómedvét magam elé rántani, így őt érte az ütés. 5 az 1 ellen volt az állás,  hárommal még nagy nehezen ment, de legyőzött voltam. 
– Állj! – hörögte a mosómedve és egy nagy kaliberű fegyvert tartott felém.  – Azonnal megöllek, ha nem hagyod abba. 
– Gyerünk,  tedd meg! – álltam talpra és bicegve léptem felé egyet. 
– Nem viccelek! – suttogta.
– Én se! – köptem egyet, vér íze tolódott a számba,  valószínűleg az egyik ütéskor a nyelvemre haraptam. – Tedd meg! – őrjöngtem. Rossz hatással voltak rám a fura lények,  kezdtem a realitásomat elveszíteni. 
*Bumm* Lőtte ki a golyót,  telibe kapva vele a combomat. 
– Ahhh – csuklottam össze és a lábamat magam felé húztam.  Rohadtul fájt. Nagyobb seb lett, mint vártam,  durván roncsolta a bőrömet és égette a húsomat, vér kezdett el bugyogni belőle. 
– Szakadna rád az ég!  – ordítottam. Kegyetlen kín vonaglott végig bennem, többszörösen járt át és egyre erősebben. Fogalmam sincs, milyen golyó volt ez, durván hatott a fájdalom központomra. Égette a lábamat,  mintha savat öntöttek volna rá,  majd hideg borzongással erősödött fel. Ziháltam, folyt rólam a verejték. Csak szitokszó jutott eszembe, a világ végére is elküldtem az állatot.
Mi a franc? Miért?  Kavargott a fejem és hányinger kerülgetett.
– Szűk látókörű nőszemély,  fogd fel, hogy ez a valóság és azért vagy itt, mert elvileg te vagy az utód,  és sok pénzt adnak érted! – lépett elém, még mindig fegyverrel a kezében a mosómedve. 
 Az a baj, hogy igaza volt, tudtam, hogy már nem álom ez,  csak nem akartam belátni. Annyira hihetetlen dolog volt, mintha egy filmbe csöppentem volna bele.
– De nem én vagyok az – feleltem szorítva a lábamat.  – Sean Outlaw lánya vagyok!
– Ez senkit se érdekel – legyintett egyet az állat. – Téged jelöltek ki.
– De ő az! – lépett közbe a zöld nő is. Lehet, hogy tetoválta magára ezt a színt? Terelte el a gondolataimat az elmélet a kínról. – Nála van a medál. 
– Milyen medál?  – ráncoltam a homlokomat.  
– Egy vörös kő berakású medál – dobta oda a szavakat, de máris vitázni kezdett a társaival.  Jó kis csapat, egy hullámhosszon... Annyira eltérőek, hogy nem is tudom, miért nem ölték meg egymást.  A beszédből semmit se hámoztam ki, és csak még inkább paráztam,  félelmetes csapat volt. Ide vagy oda, hogy ez milyen világ,  de menekülni akartam és sose visszaemlékezni erre, mintha egy bizarr álomba kerültem volna. Egyre feszegettem a köteleim, de minden mozdulatra hasogatott a lábam. A veszekedés nem akart abbamaradni, annyira belemerültek,  hogy fel se tűnt nekik, mikor egy lábon ugrálgatva álltam fel. Megfeledkeztek rólam, kihasználva a pillanatot, rögvest az ajtónál teremtem és halkan kiléptem rajta. Vékony folyosóra kerültem,  ennek falai is fémből voltak. Csoszogva végig botorkáltam rajta, míg egy fülkébe nem jutottam. Egy repülőn voltam, mely az óceán felett hánytorgott. 
– Fene essen beléjük!  – káromkodtam el magamat. Fura gépezet volt, sose láttam még ilyet és olyan ócska vasszerű, hogy nem is értettem,  hogyan tud még a levegőben maradni. Kiabálás hangzott fel, jobb lesz sietnem.  Fordultam egyet és egy másik folyosóra kerültem,  mely belefutott a fő folyosóba, ami a kijárat felé vezetett. Ott megtaláltam a lenyitó gombot és hatalmasat csaptam rá.  A szerkezet megremegett, majd lassan lenyílt.
– Hát itt vagy! – nevetett fel a mosómedve,  kezében fegyverrel. Lőtt is, de el tudtam hajolni, még jó,  hogy gyors reflexeim voltak. 
– Nem mehet el! – jött be a nő is. Nem maradhattam, a lábammal fél pillanatig se bírnám a harcot.  Oldalt találtam egy táskát,  azonnal felkaptam és a félig lenyitott ajtón kiugrottam.
– Neee! – hallottam még a kiabálást, mire felnéztem, csak a fejeket láttam meg, majd Peter ugrott a nyomomba a sisakjával együtt.  
Zuhantam le a levegőben,  tagjaimmal béka pózt vettem fel, hogy a gravitációs gyorsulásra hassak. Fülem zúgott, hajam szerteállt a levegőben, ruhám testemet csapkodta. Be kell vallanom, életemben nem ugrottam még,  főképp nem ilyen magasból.  Kb. 4-5 kilométeres magasság volt ez, annyi a mázlim, hogy az óceánba, de így is meghalhatok. Sőt,  biztos meghalok. Kinyitottam a táskát, amiben csak egy fegyver és egy kabát volt, miért is sejtettem, hogy ejtőernyőt találok...

Egyre közeledtem a vízhez.  Már tudtam, hogy törés nélkül nem úszom meg. Talppal kell érkeznem, akkor csak a bokám fog tönkremenni, meg maximum a térdem, de az ütközés ereje a gerincemre és a derekamra tolódik, így a nyakam sértetlen marad. Behunytam a szememet és vártam,  ahogy becsapódom. Ez fájni fog, ez cseszetül fájni fog... Kezeimet ökölbe szorítottam,  majd béka pózból állóba fordultam. Vártam és vártam... Nincs annál rosszabb érzés,  mikor tudod, hogy fájni fog és éppen zuhansz a víz felé, főképp,  hogy esélyes, hogy rosszul érkezel, és azonnal meghalsz...

10 megjegyzés:

  1. Neeeeem!
    Mi az, hogy itt van vége???? :OOOOO
    Hogy tehetted ezt? Viszont jól ábrázoltad a galaxisosokat :D az tetszett "Szedjétek le rólam!" xD
    Hozzad hamar!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, igyekszem hozni, csak az angol miatt nincs nagyon időm! :)

    VálaszTörlés
  3. Húha, kicsit elmaradtam az eddigi részekkel, de most volt időm bepótolni.
    Drágám, nagyon jól írod! És megint olyan befejezés, hogy legszívesebben kidobnám az ablakon a laptopot, hogy nem tudom folytatni :D

    VálaszTörlés
  4. Egyetértek. Velük nagyon jólet már várom. A kövit. ;)

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm szépen! Igyekszem hozni, tudom már csúszásban vagyok, de a héten próbálom!:)

    VálaszTörlés
  6. Szia! Ez eszméletlen volt! Nagyon várom a folytatást. :D

    VálaszTörlés
  7. Köszönöm, nemsokára hozom is! ^^

    VálaszTörlés
  8. Sajnos nem volt időm, és még nem olvastam... nagyon le vagyok maradva, de pótolni fogom :D Addig is díj :) http://szeretlektebaromveddeszre.blogspot.hu/2015/09/masodik-harmadik-es-negyedik-dij.html

    VálaszTörlés

Layout by Alessa Belikov