1. Rész: Robbanásos "Randevú"

Sziasztok!

Meghoztam az első részt, bízom benne, hogy megfelelő lett!

Zene: Iron Man 2 OST - Nick Fury

Jó olvasást! :)

By: Abeth

***

     – Nem kéne annyit innia, Ms. Outlaw! – ült le velem szembe egy  férfi. Meg se lepődtem, hogy tudja a nevemet. Felé fordultam. Sötét bőrű, haj nélküli, barna szemű ember volt. Bal szeme le volt takarva, borosta látszott a szája és álla körül, fekete kabátot hordott, kezeit lerakta az asztalra, jelezve, hogy nincs nála semmi támadószándék. Egyetlen tekintetében kíváncsiság villant fel.

– Annyit iszom, amennyit akarok! – válaszoltam nyeglén.  Éppen kimenőn voltam, most per pillanat egy kocsmának adományozom pénzem egy részét.  Nem volt valami nagy hely, de a pia jó volt és nekem ez bőven megfelelt.Egy asztalnál ültem, nem messze a pulttól. Az egyik kiszolgálóval a kapcsolatom jó, így aztán én ismert vendég is voltam itt.

– Ha a felettese... – kezdett bele, de közben apró mosoly tűnt fel a szája sarkában.

– Semmi ha! Felettesem nem fogja megtudni – néztem mélyen a szemébe.  – Egyáltalán ki maga és mit akar? – húztam össze a szemöldökömet. Ismeretlen volt az alak, de a kisugárzása megfogott, nem az a tipikus "fel akarlak szedni" jellemnek tűnt. És plusz pont, hogy tudta a nevemet, bár lehet, hogy megkérdezte az egyik pincért...

– Rendben! – tette fel a kezét védekezően. – Ne kerteljünk!

Még inkább érdeklődő lettem. Valahogy más volt ő, mint akik le szoktak szólítani. Ő nem kerülgette a forró kását... De nem engedtem meg magamnak, hogy mindez kiüljön az arcomra.

– Köszönöm!  – bólintottam. Pillanatnyi csönd állt be, valószínűleg nem így tervezte el.

– Hallottam magáról!  – kezdett bele. – Hogy kivételes katona, aki az ipari formatervező szakon volt az egyetemen – vett elő egy dossziét. Az én nevem virított rajta nagy fekete betűkkel. Gúnyos vigyor terült szét az arcomra. Hát persze, hogy utánam néztek...

– Igazán?  Ennyire kutakodott? – vettem ki a kezéből a mappát.  Felnyitottam és átlapoztam. Születés,  iskoláztatás, jegyek, végzettség, netes profilok, majd az újság,  amikor visszatértem és satöbbi. Nem volt nagyon vastag,  de már most rosszul voltam, hogy van rólam egy mappányi információ... Vajon menyit tudnak még rólam? Vagy az egész életem le van valahol jegyezve?

– Mit akar tőlem?  – tértem a tárgyra. Rossz sejtés kezdett kialakulni bennem, de nem ijedtem meg. Nyugtot parancsoltam magamnak és faarcot vágtam. 

– Ki akarom képezni!  – mondta ki egyszerűen, mintha ez lenne a világ legkönnyebb dolga. 

– Tessék? – váratlanul ért.  Azt hittem valahova be akar szervezni, esetleg megkér, hogy öljek meg feketén valakit... Vagy isten tudja mik, de kiképzés?

– Jól hallotta. Elkértem a katonai teljesítmény lapját.  Maga kitűnően tehetséges, és szükségem van ilyen emberekre. Ki szeretném képezni, hogy még jobb váljon magából.  Hallott már a Bosszúállókról?

– Mi? – döbbentem le még inkább.  Ez túl gyors volt számomra.  A fejem csak úgy zakatolt. – Ugye, nem? – kerekedett el a szemem. Persze, hogy hallottam a Bosszúállókról,  de nem akarok velük találkozni. Ők olyanok,  ami vannak és lesznek... De, hogy egy átlagos ember bekerüljön.. Oké, nem vagyok átlagos, na de akkor is!

– De, maga is az lehetne...

– Na, még mit nem? – háborodtam fel. – És piros malacok esnek az égből.  Ne vicceljen velem! – nevettem el magamat.  

– Nem is vicc volt – nézett rám. Úgy éreztem magam, akár egy icipici hangya, melyet éppen el akarnak taposni. Kiképzés... A gondolat csábító volt, hiszen még több esélyem lenne megtalálni és kivégezni Jamest. Főképp ha a rendszerükhöz hozzá tudnék férni. Viszont ott van nekem a katonaság is. Mi az, amit még tudnának nekem adni?

– De nekem ott a katonaság! – vetettem fel a koncepciómat, már sejtette szerintem, hogy megkérdezem, mivel azonnal előállt a válasszal.

– Nos, Ms. Outlaw! Egy katonaságnál jobbak vagyunk, profi ügynököt tudunk kevesebb idő alatt képezni! – a kampányszövege eddig nem nagyon hatott. - Mellesleg, akár segíthetünk is! - úgy tekintett rám, hogy rögtön tudtam, hogy tudja, keresem Jamest. Nagyot nyeltem, de mit is vártam igazán? Utánam böngésztek, akkor sejtik, hogy kutatom... – És valahova be tud illeszkedni! Ahol nem más... Ahol normális emberként kezelhetik, hol nem lóg ki a sorból.

Elnevettem magam. – Ez eddig a legjobb! – kuncogtam fel, de szívem mélyén beláttam, hogy akár igaza is lehet, nem mintha "kilógnék a sorból", de nincs sok ismerősöm, bizalmat meg pláne nem tudok adni senkinek se. Akár ezzel lehetne...? – Ilyennel nem próbálkoztak! – nevettem még mindig, de a férfi komor maradt.

– Őszintén mondtam! És azt tehetné, amihez ért, amire van lehetősége!

Ráncolni kezdtem a homlokomat, honnét tudja, hogy nem vagyok olyan mint az átlag... Senkinek se mondtam el, hogy valami megváltozott bennem.  – Arra gondol, hogy egyetlen utam van, az pedig a maga képzése? Már megbocsásson, de ez nagyon nem így van... – grimaszoltam. A beszélgetés megváltozott, a levegő feszültséggel telt meg, kicsit sértő volt számomra, hogy így képzeli el a helyzetem...

– Ön szerint?

– Hát nem! Tökéletes életem lehetne a katonaság nélkül is.

– Eddig mégse sikerült... – jegyezte meg hidegen. A támadás váratlanul ért, szinte a tüdőmbe maradt a levegőm is.

–  Mit tud maga? Semmit se! És ha megbocsát! – álltam fel, poharamat az asztalra raktam és a tárcámból előrángattam valamennyi aprót fizetségképp. Igen, kiakadtam!

– Miért nem mondja el? Mi történt magával? Mit csinált James Liare, amiért még mindig kutatja? Ezt senkinek se mesélte el! – szólt utánam. Pedig már majdnem elegánsan tudtam volna távozni. Mégis a hangja megállított, nem tudtam tovább menni. Valami arra ösztökélt, hogy térjek vissza, meséljem el és engedjek neki. Minek mesélném el? Hiszen senkinek nem mondtam el, hogy egy kísérlet részeseként már egy picivel több vagyok, mint egy ember, de ez senkinek nem tűnt fel.

– Tudja... – fordultam meg és egy barna tincset a fülem mögé igazítottam. Tekintetünk találkozott és farkasszemet néztünk. Semmit se tudtam kiolvasni belőle,  viszont törekedtem, hogy fordítva is így legyen. – Maga nélkül is fel fogom kutatni,  nincs szükségem Önre! Isten Önnel! - intettem egyet és sebes léptekkel távolodtam. Minél előbb el akartam tűnni,  mégis az ajánlata ott keringett a fejemben. Kilépve hideg levegő csapott meg, azt hiszem jobb lesz sietni. Bementem a parkolóba a kocsim felé. Egy szürkés Toyota volt az enyém, még a szüleimtől kaptam, így semmiképp nem válnék meg tőle. Négy személy fért el kellemesen belül, noha annyian még nem ültek benne...

– Várjon! – jött egy hang utánam. Megfordultam, és az előbbi pacák állt a bejáratban. Na ne! Ez még követni is fog... Fintor futott át az arcomon és még inkább be akartam kuporogni az autóba.

– Vigyázzon! – ordította, de nem is figyeltem. Hagyjon már békén! Én lezártam a témát!

*BUMM* Hatalmas robbanás történt. A lökése még engem is elért, így elestem. Hideg betonon feküdtem, kezem csupa kosz lett. Az Autóm! Az autóm robbant fel! Narancs lángok törtek fel belőle és falták a fémet, a füst pedig mindent belepett. Csak lestem tátott szájjal. Felrobbant! El se akartam hinni... Ki volt? Miért? Minek? Ettől most jobban érzi magát?

– Jól van? – jött oda a néger alak. Szemünk találkozott, nem volt benne semmi se, inkább csak aggodalom.

– Maga...? – hörögtem nagy nehezen és a kinyújtott kezébe kapaszkodva talpra segített. Azonnal leporoltam magamat és rendbe tettem a fizimiskámat.

– Nem! Nem én voltam! – jelentette ki és hittem neki. Túl ártatlan volt hozzá és akkor nem figyelmeztetett volna.

– De tudta?

– Beszélni akartam még Önnel, de akkor a kocsiban valami megkattant és azért mondtam!

– Közhelyen... – gondolkodtam el. Ki akarna közhelyen? Noha könnyed halál, mivel még faggatás, kínzás sincsen, csak egy egyszerű akadály vagyok. – A kocsim...

– Haza vigyem? – illedelmeskedett.

– Köszönöm, de nem szükséges – mosolyogtam. Nem szokásom idegen emberek kocsijába csak úgy beülni. – Majd taxival hazamegyek!

– Értem, semmiképp nem fogja elfogadni az ajánlatom a képzéssel kapcsolatban? – próbálkozott egy utolsót. Remény fénylett a szemében.

Hátralestem a járgányra, majd vissza. – Hát... Akár lehet róla szó! – kacsintottam rá. Végül is mit veszíthetek? – Elfogadom! – egyeztem bele. Széles vigyor terült szét az arcomon.

– Oh! – nyugodt meg. – Rendben! – mintha valami súly esett volna le a vállairól.  Valahogy furán is éreztem magamat tőle. – Nick Fury vagyok! – nyújtotta a kezét. 

– Annabeth Outlaw, de gondolom ezt már tudja – facsarodtam el, viszont illedelmesen kezet ráztam.