2. Rész: Tánc az algoritmussal

Hello!
Meghoztam a következő rész is, köszönöm a visszajelzéseket, nem gondoltam volna, hogy ennyien fogtok. De csak így tovább! Várom a véleményeket! Hideg, meleg, akármi, csak fejlődök velük!

Zene: Soundgarden - Live to Rise (From Marvel's THE AVENGERS)

Jó olvasást! 
***

     Eljött a várva várt nap is. De most már többször átgondoltam, hogy jól tettem-e. Noha a kíváncsiság nagyon hajtott. A felettesem simán elengedett, volt egy olyan érzésem, hogy Fury vele is beszélt... De mindegy is, legalább elengedtek!

–    Kezdhetjük? – jött elém Fury, majd bevezetett egy tágas terembe. Hatalmasba, hogy pontosabban fejezzem ki magamat. Már ki voltak pakolva dolgok, például: asztalok, székek, pár bábu, meg céllövölde, de volt egy nagy üres placc is.

–    Igen! – nyeltem egyet, valahogy nem tetszett az egész. Homlok ráncolva néztem körül újra és újra.

–    Először is felmérjük a képességeidet! Ez itt egy akadálypálya! – mutatott szerte és máris tiszta lett számomra az egész. Hogy is merülhetett fel egyáltalán bennem, hogy rögvest elkezdjük...?

–    Oké, mi a feladatom? – mozgattam meg a csuklóimat, majd a nyakamat. Kicsit rozsdás voltam, de pár pillanat alatt be fogok tudni melegedni.

–    Csak juss át! – nézett úgy rám, mint egy idiótára.

–    Mi? – lepett meg. – Nem mondod el, hogy mely részeknél mi a feladatom? – értetlenkedtem. Hogyan jussak át akkor? Vagy csak vaktában rohanjak be és egy felugró valami majd jól kicsinál?

–    Mert nagyon nincs is, aki az utadba kerül, azt intézd el! De ez evidens, nem? A többi pedig, hogy juss ki!

Nem erre számítottam, így túl könnyűnek tűnt. Biztosan rejtett csapdák vannak... Aknák, felugráló emberkék, lelógó nagy golyók, és satöbbi... Fejemben ezerféle lehetőség kavargott. És ez valahogy idegesített. Figyelj Annabeth! Semmi nem fog történni! Csak át kell jutni, ne gondolt túl! Nyugtattam magamat.

–    Mehet? – állt távolabb tőlem és egy stoppert állított be. Nagy levegőt vettem és szembefordultam, utoljára felmértem a terepet. Innentől minden élesben fog működni... Egy emlék jutott eszembe, mikor a katonaság elején kihívtak, hogy bemutassák a gyakorlatot. És hát persze, hogy az újoncokat szívatták ez ügyben. Azt hiszem, akkor még nagy arcom volt, de hamar lelohadt... Végig pörgettem magamban a foszlányt. Annál nem lehet rosszabb, még Jamesnél sem!

Csak bólintottam és már sebesen előre is indultam. Igyekeztem mindenre figyelni, de mielőtt még fordulhattam volna, valami zúgott és eltaknyoltam. Égető fájdalom futott végig rajtam. A vádlim... Valami eltalálta a vádlimat! Küszködve néztem hátra, ahol egy hatalmas festékfolt virított rajtam. Paintball? Hökkentem meg, azt hittem, hogy egy golyó fúródott belém, de hogy egy paintball? Túl alattomos volt és borzalmasan fájt! A csapódása csípett és erre rásegített a festék is. Ebből lila folt fog maradni...

Talpra kecmeregtem, de amint kiegyenesedtem, egy újabb talált el most derékon. Szisszenve hajoltam el a következőktől és igyekeztem, hogy a fájdalomra ne összpontosítsak. Nem kellett sokat agyalnom és már fordultam is tovább. Nem foglalkoztam a lövedékekkel, csak próbáltam kikerülni őket és fedezékben haladni. Amint az asztalokhoz értem, már könnyebb feladatom volt. Szépen sorjában kerülgettem őket. Innentől kezdve szinte olyan volt, mintha egy egyszerű terepgyakorlatra kerültem volna. Néha felbukkant egy-egy ember, de a már megszerzett fegyverrel szépen sorban szedtem le őket. Végre kezdett a monoton irányítás átvenni gondolkodó énem mozdulatait. Ösztön! Az kellett ide!

Hirtelen jutottam ki az üres placcra. Sehol semmi, egy lövés se hallatszott, és a fények is elsötétültek. A félhomály lassan és halkan telepedett rám, szinte zavart már a csönd. Amint léptem egyet halk zümmögés indult meg és kék fények ezrei villantak fel. Lézer! Esett le és hátrébb léptem, de nem aludtak ki. Körkörösen elkezdtek mozogni összevissza. Csak néztem őket, hogyan is lehetne itt tovább jutni? Minél kevesebbe beleérve... Egyáltalán fáj-e? Beindul-e egy riasztó?

Ahogy figyeltem a fények özönét, felvillant egy-egy ismerős "mozdulatsor". Szememmel elkezdtem követni őket és hamarosan összeállt az egész kép. Mindegyik egyazon algoritmus szerint működött, csak más helyről irányítva, amik szembe voltak egymással, azok ellentétesen mozogtak, de ugyanabban a pillanatban fordultak... Egy program irányította az összeset.

Na most legyél ügyes Annabeth! Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemeimet. Sikerülni fog! Szorítottam ökölbe a kezeimet és figyeltem a csöndet, magam elé képzeltem a lézereket és megfejtve az irányukat, egy egyszerű lépéssort találtam rá, mellyel ha minden jól megy, sikerülni fog. Valamelyest hozzákalkuláltam a teherbíró képességem és gyorsaságom, fáradtságom. Akár még hibátlanra is sikerülhet...

Kinyitottam a szemeimet. Erős koncentrációval tettem meg az első lépéseket. Egy forgás, hirtelen arrébb ugrás, oldalra lépések, láblendítés, és így tovább. Szinte remegtem az izgalomtól, hogy menni fog-e. De eddig nem volt akadály. Egy belső hang irányított, mondta, hogy merre mozduljak, így is volt, hogy egy hajszálon múlott. Az egész mozgás egy tánccá alakult át, melynek zenéje az én fejemben szólalt meg. Könnyed, és lüktető, egyszerű, de mégis izgalmas. A hév, mely irányított végig áramlott a testemben újra és újra. Beleömlött a lábamba és karjaimba, vezetett engemet.

Váratlanul a bokám megreccsent és a zajra megbillentem, majdnem beledőlve egy sugárba.

–    Fuh! – lélegeztem fel, de nem volt erre idő, az egyik nyaláb pár milliméternyire kúszott el az orromtól. Sebesen visszamásztam a "tánc"  mozzanataiban és követtem minden lépést. Egyre inkább mosolyogtam, ahogy közeledtem a túloldalhoz. Már nem kell sok, már nem kell sok! Ujjongtam magamban, alig bírtam elképzelni, hogy eddig simán ment az egész.

Már csak pár méter... 3 méter...2 méter...

Váratlanul irányváltoztatás történt, alig bírtam felfogni, mire átvilágított egy rajtam és vörös fénnyé alakult, a következő pillanatban pedig minden világosság eltűnt. A teremben voltam, az üres pályarészen, a sötétben, egy méterre a szélétől.

–    Mi a fene? – adtam gondolataimnak hangot. Miért nem merült fel bennem ez? Hiszen logikus, hogy változik!

*Csatt,Csatt,Csatt* Jött felém Fury, közben kezeivel lassan tapsolt. Tekintete világított, arca komorságot fejezett ki és valami lenyűgözöttséget is.

–    Ezt nevezem! – mosolyodott el. – Ilyet még nem láttam! Főképp elsőre! A legjobb idő! – nézett a stopperre. – 20 perc 57 másodperc!

–    Jah, főképp, hogy teli vagyok festék foltokkal! – grimaszoltam és végig néztem magamon. Nem volt olyan felületem, ahonnét nem folyt volna a vörös, kék, sárga, fekete, zöld folyékony massza.

–    Ez sem olyan sok! – vizsgált meg ő is. – Sólyomszem sokkal rosszabbul nézett ki az első próbálkozáskor!

Hát ez megnyugtató, tehát nem csak nekem találták ki... Kezdtem megérezni a fájdalom halvány jeleit. Szúrtak a tagjaim, és már minden mozzanat sajgott.

–    Nos, mára ennyi! Fürödjön meg és menjen haza! – javasolta, amit én is preferáltam. – Holnap találkozunk! – intett egyet és elvonult. De még utoljára egy komoly kifejezés ült ki az arcára, gondolkodtató. Mintha túlontúl furcsállna valamit... Egy ideig ácsorogtam még, de mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, megfogadtam tanácsát és bebotorkáltam a fürdőbe, hogy egy meleg zuhannyal minden festéket és maradékát lemossam magamról.

***

     Fáradtan nyitottam be a lakásomra. Egy emeletes ház 5. szintjén laktam, ennyi telt egyenlőre a pénzemből, nem mintha nagyobbat akarnék. Így is sok nekem ez. 

Felkapcsoltam a villanyokat. Jobbra volt látható a kis konyha, egy asztallal és pár székkel, míg balra pedig a nappali. A kettő között vezetett tovább egy út a szobák felé, amelyek egy forduló után voltak találhatók. Kezemben éppen az aznapi postát tartottam. Szemeim mindegyiket végig nyálazták, de ma se kaptam semmit se, csak pár hirdetményt...

–    Hmm? – szaladt fel a szemöldököm, mikor az egyik újságból kihullott egy tasak. Utána nyúltam. Egy egyszerű lecelluxozott papír volt, valaki nagyon sietve ragasztotta össze...

"Omega" Csak ennyi állt rajta göröngyös kézírással. Hitetlenkedve vettem a kezembe és téptem fel az oldalát. Széthajtottam és falni kezdtem a szavakat, habár nem volt hosszú. "James Liare megérkezett; Langham Place, Ötödik sugárút 400., 478. szoba Május 22., 21:00." Aláírás nem volt látható, nem áll több szóból a levél. Még párszor átolvastam, mire felfogtam és még valami apró jelt kutattam, hátha még lesz valami. De semmi több.