3. Rész: Véletlen találkozása ÚJRA!

Hello!

Nos, innentől kezdve, nem csak Annabeth szemszöge lesz olvasható, hanem keverni fogom.

Vélemények jöhetnek! És bármi ötlet vagy bármi!

Zene: Bucky Barnes | Put On Your War Paint

Jó olvasást! :)

James Bucky Barnes:

   Kezembe fogtam a mappát és úgy haladtam a hideg moszkvai utcákon hazafelé. Kocsik zümmögtek, emberek társalogtak, néhány étteremből zene szűrődött ki, lámpák fényei villantak fel és világították meg az utcát. Nem fogtam taxit, és nem szálltam fel tömegközlekedési eszközre. Most csak egyedül akartam lenni, minden mástól mentesülni. Jó jogos, legtöbbször egyedül vagyok, de most a gondolataimnak is teret szerettem volna adni. Eddig ezt nem tettem meg, most eljött az ideje.

Képek gyötörtek. Mindig ugyanazok... A férfi, akit kimentettem a repülőgépről, akivel harcoltam, majd zuhanás, vérfagyasztó hideg párosulva a bezártsággal és végül egy idősebb ember képe, aki adja nekem a feladatokat. Semmi több, de jól tudom, hogy ezek az emlékeim. Az emlékek, melyre nem emlékszem és nem tudom, hogy mit kéne kezdenem velük. Mind vissza fog jönni valaha? Mondjuk, ha látnám újra azt a magas férfit, akit kimentettem a repülő hajóból, vagy bárki, aki az emlékeimbe szerepel?

Megráztam a fejemet és elhessegettem. Pont most kaptam új munkát, inkább azzal kéne foglalkoznom... Erős, néma léptekkel sétáltam haza. A belvárosban laktam egy étterem fölött, sárga kis szobákban. Házam nem volt valami eget rengető, de nem is voltam sokat otthon. Üres volt, úgy igazán. Képek, vagy bármilyen díszítő tárgyak száma egyenlő volt a kerek nullával. Amint belépett az ember, ha egyenesen haladt előre, akkor a konyhába jutott, ahol volt egy asztal négy székkel, onnan vagy az előszobából be tudott sétálni a tágas nappaliba, ami kanapéból, két fotelből, Tvből, egy íróasztalból és számítógépből állt. Másik oldalon pedig a fürdő és a hálószobám volt található. Kietlen az egész, eddig ez nem zavart, de most még én is megéreztem az ürességet... Legközelebb hozok haza valamit, hogy legyen egy igazán saját tárgy is itthon. 

Most a nappaliba mentem, ledobtam magamat az egyik székbe és felnyitottam a mappát. Egy harmincas évei közepén járható férfi képe feküdt velem szembe. Kisebb borostája volt, zöld szemei és aranybarna haja. Amint átlapoztam nem találtam sokat. Neve: Peter Chacely, születése, otthona, munkája stb. Pitiáner lopásokon kapták rajta, de semmi több. Nem ölt, nem tört fel semmilyen rendszert, nem lopott semmi érdemlegeset, csak pár bank orra alá tört borsot. És mintha egyfolytában utazna a pacák, rengeteg cím volt megnevezve otthonául... Miért kéne meghalnia? Ezekre a kérdésekre sose szoktam mondjuk választ kapni, de eddig nem is érdekelt. Viszont most már igen, tudni akartam, hogy miért is kéne kioltanom egy életet, főképp egy ilyen senkit, aki nem tett semmit.

Felmentem a netre és igyekeztem minél több dolgot összeszedni róla, reménytelenül.

Azt hiszem ebben segítséget kérek. Telefonom után nyúltam és egy számot bepötyögtem, majd fülemhez emeltem és vártam. Kicsöngött.

– Hallo! – szólalt meg egy érdes hang.

– Tél beszél! – mutatkoztam be.

– Öregem! De rég volt már... – utalt, hogy régen hívtam fel.

– Utána tudnál nézni valaminek? – vágtam közbe.

– Bárminek, Haver! – nevetett fel.  Oké, de nem lesz ingyen! 

– Mi az ára?

– Majd a végén beszéljük meg, mond miben állhatok a szolgálatodra! – nevetett fel, de mintha megjátszotta volna.

– Peter Chacely. Bármi, ami a tartózkodásáról mesélne valamit. 

– Ennyi? – hangja meglepett volt, én pedig csak hümmögtem egyet.

– Rendben! Hívlak mindjárt! – és lerakta.

Peter Chacely... Ki a fene ez? Egyáltalán mit művelt, hogy fekete listára került? Mit lopott el, talán fontos aktákat, fegyvert? Vagy valami drogbárótól anyagot?  Több féle lehetőség merült fel bennem, ahogy a dossziéját néztem, de egyik sem volt éppen megnyerő, ahogy végig olvastam mindent róla.

Úgy egy órája ülhettem ott, mikor rezegni kezdett a mobilom. Minden kérdés nélkül vettem fel.

– Nos, Peter Chacely, egy bankrabló, gondolom ez nem újság. Helyzete ismeretlen. Viszont többször említik, hogy egy Mr. Liare nevű férfinak dolgozik vagy dolgozott. Nem egyszer volt lecsukva, de mindig szabadlábra került.

– Besározta a munkaadóját? – lepődtem meg, nem jellemző a tolvajokra az ilyen... – Csak ennyi? – grimaszoltam egyet. Nekem ez kevés...

– Nos, haver! Bocs, de ez a pacák már hónapok óta el van tűnve, így ötletem sincs hol lehet. Viszont utána néztem Mr. Liarénak is.

– Igen? Mit találtál?

– Nem mintha ő nem lenne olyan, mint egy szellem, sőt őt még sose kapták el, de több letartóztatott személy is megemlítette a nevét, és volt egy ügye még pár éve, mikor tanárként dolgozott és elrabolta az egyik diákját... Lényegtelen! Viszont kezembe került egy név.

– Milyen név? – türelmetlenkedtem. Nem szerettem ha az ember nem lényegre törő.

– Omega. 

– Omega? – szaladt fel a szemöldököm.

– Igen, ezen a néven kívül semmit nem találtam róla. Se cím, se valódi név, se semmi. Noha több ismerősöm is hümmögte, hogy hallott felőle. Azt hiszem nincs jó híre. Ennek köszönhetően találtam egy címet találtam és elvileg a személy nagyon kutat Mr. Liare után. Ő szerintem segíteni fog.

– Csak szerinted? – emeltem fel a hangomat.

– Bocs... Kell vagy nem?

– Kell! – zsörtölődtem. A címet meg is kaptam. Utána azonnal letettem a telefont. Amerikai valaki... Nem láttam sok reményt, hogy felkeressem, főképp, hogy úgy éreztem, nem fog segíteni. De még aznap összepakoltam és a leghamarabb induló járattal elhagytam az országot, majd a kontinenset.

Amerika, jövök!

***

Annabeth Outlaw:

     Megálltam egy hatalmas torony épület előtt, nagy üvegablakok voltak és kisebb tető, hogy az emberek ne ázzanak meg. Órámra pillantottam, pár percen belül kilenc lesz. Ilyenkor nyüzsögtek még az emberek, szórakozni ment mindenki. Meg mivel a levegő is kellemes volt, így persze, hogy sokan tartózkodtak kinn.

Elgondolkodtam utoljúra, hogy ez nem-e csapda, de valahogy nem zavart. Felkészültem valamelyest, volt nálam fegyver, úgyhogy bármi lesz is, valamivel tudok kezdeni. Utána maximum csinálok magamnak. Még a végén lehet, hogy csak én dramatizálom túl és egy kedves beszélgetésnek leszek az egyik befogadója.

Vagy pedig maga James lesz ott, én pedig nem tudok majd magammal mit kezdeni. Ő rá nem voltam felkészülve, most még nem! De nem hinném, hogy valaki úgy adott volna meg információt, hogy árban nem egyeztünk volna meg...

Lassan besétáltam, egy szürkés folyosóra jutottam, tőlem jó pár méterrel egy aranyszínű pult mögött egy zakós recepciós férfi volt látható. Az oldalak mentén mindenféle modern festmény és csodálatos csokorba rakott rózsák, tulipánok, krizantémok és még sok más növény. A recepcióhoz battyogtam és köszöntem. Az öreges férfi felém fordult. Haja már nagyban hiányzott, arcát mély árkok szántották, kék szemei kíváncsian fürkésztek. Megigazította magán az öltöny majd mosolyogva köszönt vissza nekem.

– A 478. szobában várnak rám, nem tudja, hogy megérkezett-e az illető? – tettem fel udvariasan a kérdést.

– Igen, Kisasszony, még ma délután bejelentkezett egy fiatalember, de nevet nem adott meg.–  válaszolta kedvesen. Hogy is adott volna meg!?

– Oh, és nem tudja, hogy is nézett ki?

– Dehogynem, jól emlékszem. Tudja, remek a memóriám. Magas, olyan 185 centi talán, zöldes szürke szemei és tarkóig érő barna haja volt, nagy fekete kabátot viselt és egy kisebb sporttáskát hozott magával – tehát csak átutazóban van itt.  Gondolkodtam el.

– Milyen alkatú?

– Erős, izmos – bólogatott.  

– Köszönöm!  – mosolyodtam el.

– Tessék!  – nyomta a kezembe a szoba kártyáját meglepetésemre. 

– Ez? – hökkentem meg. 

– A fiatalember mondta. Már várja!  – búcsúzott huncut vigyorral.  Biztos félre értett valamit... Vagy pedig már sejt valamit? Oh, dehogy!

Erősen szorítottam a kártyát míg felértem, szinte vágta a bőrömet. Idegesség futott át rajtam. Vérem lüktetett,  szívem hevesen vert. Nagyon sóhajtottam. Minden rendben lesz! 

Határozottan nyitottam be az ajtót. Sötét szobába jutottam. Elég modern berendezkedésű volt. Faborítású előszobába érkeztem, de eszem ágába se volt levenni semmilyen cuccomat. Onnan jobbra a fürdő, egyenesen a hálószoba és balra a nappali és kisebb étkező szerű volt látható. Nem égtek lámpák, egy darab se.

Minden hang nélkül lopóztam be a nappaliba és a kapcsolóhoz nyúltam. Sejtettem, hogy tudja, hogy itt vagyok, de meg akartam lepni egy picit.

Azonnal felkapcsoltam a villanyokat. Fányár úszott be, én pedig behunytam a szemem, majd gyorsakat pislogtam, hogy hamar megszokjam. 

A férfi ott ült a széken, pont úgy nézett ki, ahogy a portás elmesélte, csak kabátot nem viselt, helyette valami páncél szerű sötét ruha volt rajta. Felkészült az illető!

Csakhogy mikor megláttam, akkor jöttem rá, hogy mi már találkoztunk...

– Te? – hördültem fel. Meg se vártam a reakcióját és már fordultam is. Minél előbb ki kell jutnom ebből az istenverte épületből! Mielőtt még az ajtót elértem volna, erős kezek ragadták meg a vállamat és a kabátomat és rántottak vissza teljes erőből...