4. Rész: 2:1 kesernyés szájíze...

Sziasztok! 

Elnézést, hogy késtem picit a részzel. Sajnos az iskola és a könyvhét elvették az időmet, de most már meghoztam.

Véleményeket várok! Remélem jó lett!

Zene: AC/DC "Thunderstruck" - AVENGERS Battle Scene

Jó olvasást! :)

***

*Pár évvel ezelőtt*

     – James? – szólaltam meg az elhagyatott apartman szobájában. Eléggé lepra hely volt, mintha nem nagyon takarítottak volna itt mostanság, de az ágy még bevetetlen volt, a Tv még zümmögött, a földön ételes zacskók, műanyag flakonok feküdtek. Valaki nagyon sietett! Bementem a fürdőszobába, ami roppant apró volt, sárgás csempéin még csillogott a víz, a mosdókagyló szélén férfi borotva feküdt, épphogy meg tudtam fordulni benne annyira picike volt. Visszatértem a fehér hálószobába, ahova vezetett a szekrényes előszoba. Nem tudom, hogy nektek volt-e valaha osztály kirándulásotok nem annyira kényelmes helyen, mint egy normális ember megszokta... Na ez pont olyan volt, csak hiányzott az ágyról a hülyeségeket mondó feliratok, nem aludt a sarokban egy nagy pókica, vagy éppen be lehetett csukni az ablakot és nem volt büdös. 

Kikapcsoltam a televíziót és leültem az egyetlen székre. Itt nincs James! Mérgesen ütöttem bele a karfába, de nem éreztem jobban magam. Most gondolkodtam el igazán, hogy mi lett volna, ha a találkozás megtörtént volna... Képes lettem volna megölni? Rá kellett jönnöm, hogy még nem. Nem jött el az idő, nem tudnék neki ártani, ahhoz túlzottan élénkek az emlékeim és tudom, hogy szeretett, a maga módján, de szeretett... Valószínűleg, amikor megkért volna, hogy rakjam le a fegyvert, azonnal megtettem volna, ő pedig el is menekült volna...

– A franc! – mérgelődtem magamban továbbra is.

*Csörr* Tört be a tőlem nem messze lévő egyetlen ablaka a szobának. A szilánkok hangosan záporoztak a földre. Amennyire tőlem telt, azonnal talpra álltam. 

Egy sötét figura volt velem szembe, hosszú barna haja volt, elég magas, bal karja fémes csillogású volt, minta fémből készült volna és valami maszkot viselt ,mely eltakarta fél arcát, de szürkés zöld szemei szinte beleégtek a retinámba. Sose láttam még ennyire kifejezéstelen arcot, minta nem is lenne lelke, csak jött felém - tudtam - nem érezne lelkifurdalást, ha kioltaná az életemet...

– Ki vagy te? – vicsorítottam, de mire válaszolhatott volna, addigra a távolság köztünk karnyújtásnyira csökkent és támadásba lendültem. Egy erős jobb egyenessel indítottam, de kivédte bal karjával. Szinte reccsent egyet a kezem a hideg érintésétől. Döbbenten kellett rájönnöm, hogy a karja TÉNYLEG fémből van. Mi a fene? Mégis hogyan?

Kihasználta a pillanatnyi késlekedésemet és akkora horgost adott, hogy nekirepültem a falnak. Akkorát nyekkentem, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből, nehezen de állásba tornásztam magamat, addigra már mellettem volt. Azonnal hárítottam kemény ütéseit, melyekbe csak úgy beleborzongtam, főképp amit a bal karjával adott. Hogy a francba?

– Hol van James? – kérdeztem két mozdulat között, ami után egy ügyes mozdulattal kirúgta alólam a talajt, de mielőtt újabb rúgást indíthatott volna, már félre is fordultam a szék lábához és azt löktem az irányába, míg eltakarította az útjából, én újra biztosan álltam. Most hálát adtam gyors agyi működésemnek, mivel ennek köszönhetően reflexeim is gyorsabbak lettek és minden, amit az agy irányított emberi kereteken belül. Inkább voltam egy tehetséges katona, mint egy szuper valami.

– James küldött? – kérdezősködtem tovább.

Rám nézett és tudtam, ő küldte. Meg is tudna ölni vajon? Merült fel bennem, de erre most nem volt időm. Lábszáron rúgtam, majd egy gyors arcon csapásnak kezdtem neki, de megint kivédte és újra meglódult a mi kis "táncunk". Mintha a lépéseket begyakoroltuk volna, noha én egyre jobban kiestem a szerepemből. Elkapott a fáradtság, rekedt volt a torkom, fájtak a tagjaim, szédülni kezdtem, egyre inkább lassultam és ennek megvoltak a következményei. Átdobott az ágyon és nyöszörögve fogtam talajt, próbáltam felkecmeregni, mire sikerült, addigra mellettem volt, hatalmasat lökött a mellkasomon és átbucskázva a lámpán újra földre kerültem.

Miért? Gondolataim lassú vízként folytak végig. A félelem mégse fogott meg, nem voltam képes rettegni. Nem akartam az életet, pedig nem volt borzasztó, vannak akik ennél sokkal rosszabbat élnek meg, én pedig mégse vágyom rá? Mi okozta ezt a kiüresedést? Jamest? Vagy ennyire megváltoztam?

Fölém magasodott a támadó, elkaptam tekintetét, az alakját és mozdulatait. Ilyen a vég? Láttam, ahogy keze a magasba emelkedett végzetest csapást mérve. Ahogy izmai  megfeszültek, szemei sugározták az érzelemmentességet, hajszálai meglebbentek  a mozdulatra, karja hátrafelé indult, majd teljes erőből előre. Minden mozdulat lassú volt, ilyenkor szokott lenni, hogy az ember előtt lepörög az élete. Előttem semmi se, még a szüleim képe se, egyetlen emlék sem... Azt hiszem azért, mert beletörődtem, de ezt sose fogom megtudni.

Az ütés kegyetlen volt, telibe találta a homlokomat. Hideg, fémes érintése megborzongatott, a fájdalom végig kúszott a testembe, majd sötét lett minden.

***

*Jelen*

     Kicsúszott lábam alól a talaj, nekiütköztem a testének és együtt borultunk a földre. Mielőtt még mozdulhatott volna a súlyom miatt, azonnal harcba lendültem. Jobb egyenest indítottam, mely telibe találta az arcát, roppantak az ujjaim, de nem törtek el. Hamar talpon voltam és indultam, hogy elhagyjam a szobát, de egy gáncsolással hasra vágódtam. Úgy tűnik, még egy picurit maradnom kell! Mire megfordultam, már fölém magasodott, karjaimat magam elé kaptam és az ütések nem találtak arcon. Még az hiányzott volna... Búcsút is mondhattam volna a flörtölésekre és minden másra! Felrántottam a térdemet, mely felborította. Kimásztam alóla és fegyverért nyúltam. Fényes, fekete Berattám megvillant a fényben.

– Állj! – szorítottam erősen a kezemet a fémre. Megdermedt a levegő, némaság telepedett alá. Éreztem, ahogy telnek a másodpercek. "Tikk-takk-tikk-takk-..." Egyikünk se mozdult, csak szaporán lélegeztünk.

Lépett egyet felém.

*Bumm* Lőttem ki az elsőt, de csak oldalra fordult és karjáról lepattant a golyó. Ez nem igaz! Mielőtt újra lőhettem volna, hatalmasat taszított rajtam. A levegő kiszorult a tüdőmből, a fegyver kiesett a kezemből, az egyensúlyomat elvesztettem, kalimpáltam, hogy valamit meg tudjak fogni, de sikertelenül. Nagy nyekkenéssel érkeztem földre.

– Te rohadék... – szisszentem fel. A fegyverért nyúlt, de megrúgtam a kezét és újra a csata hevébe kerültünk. Végre egy-szintre kerültünk, nem éreztem, hogy esélytelenebb volnék nála. Másban voltunk jók és ez kihasználtuk. Míg én a fürgeséget és a hajlékonyságot, addig ő az erőt képviselte. Nem adtam esélyt neki, hogy felszedje a fegyvert. 

Ütés, rúgás, blokkolás, elhajolás, ütközés ezerféle variációja futott le pillanatok alatt. Nem estünk ki a szerepünkből, inkább egyre elszántabbakká váltunk. Nem tudom, hogy hány perc, esetleg óra telt el, míg neki nem estem egy szekrénynek. Az üvegberakásos oldala szilánkokra tört. Ezt kihasználva az üvegért nyúltam és dobtam is el. Felsértette a durva, fekete anyagot és enyhén a bőrt. Pár csepp vér buggyant ki. 1:0 nekem! Diadalmaskodtam és akkora vigyor jelent meg az arcomon, hogy alig tudtam lemosni...

Viszont a következőt én kaptam be. Egy szék letört, szilánkos vége mélyedt bele a combomba. A fájdalom elárasztott, de az adrenalin átömlött rajta.

Hogy az Isten verné meg! Mérgelődtem. Túl nagy volt az önbizalmam.

***

James Bucky Barnes:

     Hihetetlen energia nyugodott a lányban. Kezdtem elfáradni, de mintha benne el nem múló vágy lenne. Mérgesen nézett rám. Ha ölni tudna a szemeivel, már rég megtette volna. Abba akartam hagyni, hiszen nem ezért jöttem. De képtelenség volt leállítani, így is véletlenül mélyre szúrtam a lábába...

Grimasz futott át az arcomon. De nem indítottam támadást. Helyette ő tette meg. Újra és újra kezdte a csapásokat, rúgásokat. Nem nagyon hagyott időt. Ahhoz, hogy ne verjen halálra, blokkolnom és támadnom kellett. Kezdett eldurvulni a harc.

– Franc! – sziszegtem, amikor megint arcon talált. Löktem egy hatalmasat rajta. Ez legalább továbbra is ment. Szilánkot fogtam a kezembe. Hadonászni kezdtem vele, míg úgy el nem fordult, hogy a nyakához tudtam érinteni.

Hirtelen beálló mozdulatlanság lenyugtatott. Erősen ziháltunk mindketten. Egy pillanat, majd még egy, és még egy telt el, míg bele nem könyökölt a gyomromba. A kis csitri! Eltántorodtam tőle. Kihasználva pördült és a földre nyúlt egy szilánkért.

Nyakamhoz szorította.

– Azt hiszem döntetlen! – jelentettem ki suttogva. Észrevette, hogy gyomrához szorítom a saját szilánkomat. Míg ő elvágná a torkomat, addig én kibelezném.

Harag futott át az arcán. Farkasszemet néztünk sokáig, míg egyszerre esett ki kezünkből az üveg. Azonnal tisztes távolságba lépett tőlem.

Körbelestem gyorsan a szobában. Minden romokban. A csodálatos faszékek lábai széttörve, vagy éppen a támlájukon futottak végig repedések. A szekrények eldőlve, üvegjeik kitörve. A tv darabokban, hátuljából drótok álltak ki. Az ágy takarója szakadtan, ahogy a szőnyegek is felgyűrődve. Csodálom, hogy az ablakok és ajtók épségben maradtak...

Újra a lányra néztem. Engem szuggerált, majd feltartotta kezeit. Ruhája szakadtas volt, kabátját már régóta nem viselte, haja össze-visszaállt, lábából kifolyt vére sötétre színezte farmerját. Feltartott kezekkel került meg és indult kifele.

– Ne! – kiáltottam és megragadtam a karját, a másikat pedig megszorítottam mielőtt lendült volna egyet. Arcára döbbenet ült ki, de erősen szorítottam. - Beszélnünk kell Mr. Liaréról! - szűrtem ki a fogaim közül, hogy maradásra bírjam...