10. Rész - Vége Isabellnek

Hellobello! 

Meghoztam a 10., kerek 10. Részt.  Ennek köszönhetően, írni fogok egy kiegészítő részt is. Erre noha van már ötletem,  de kíváncsi vagyok, hogy ti milyet szeretnétek.  Milyen témát/történetet írjak le benne? Oldalt lehet szavazni!

Ez is még a blogszövetség része, de az utolsó része. A blog: I'm the Goddess, írója: S.B. Hawk és az átvett karakter: Isabell. Nagyon köszönöm, hogy használhattam a szereplőt.

Zene: Marvel Cinematic Universe - Superhero  
Jó olvasást! :)

***

   Másnap este.

Felpattantam, már amennyire sikerült és felvettem a telefont. Az oldalam még mindig borzalmas állapotban volt, nem nagyon akart javulni, bármennyire is össze lett foltozva, a seb begennyesedett és begyulladt. –    Hallo! – szóltam bele.

– Jó napot, Ms. Outlaw!  – köszönt Fury. Amire csak hümmögtem. 

– Igen? – türelmetlenkedtem.

– Arról lenne szó,  hogy holnap se lenne edzés és még ne térjen vissza a S.H.I.E.L.D. -be. 

– Tessék?  Mi történt? 

– Elég nagy probléma áll fenn, de az elhárítás már folyamatban van. Két nap múlva,  ne késsen! – rakta is le a telefont.

Huh, gyors beszélgetés volt. Úgy tűnik, el van foglalva az igazgató.  Aminek valahol örültem, de valahol meg a lelkifurdalásom marcangolt. Nem kellett volna megtennem, nem kellett volna a határokat feszegetni. Túl nagy hazugság az egész ahhoz,  hogy örökre titok maradjon. Sokáig méláztam ezen, de egyik énem győzött.  Nyugalom! Ha megtetted, viseld a következményeit, ha eljön hozzá az idő.  De addig is nem szükséges parázni...

És igen, nem voltam jó jellem, nem érdekelt semmi magamon kívül, nem foglalkoztam a következményekkel, sem a kötelességemmel, inkább csak a hirtelen döntések alapozták meg az életem....

– Tehát...– tértem vissza Isabell házához és az esti akcióhoz.

***

     – Ez komoly, hoztál bombát? – vette kezébe Bucky az apró rudakat.

– Sosem lehet tudni... – vontam vállat és rögvest átvettem az egész zacskót tőle. 

– Sose? Azért ez túlzás...

– Én nem akarok meghalni egyelőre,  úgyhogy inkább biztosítom a terepet – adtam meg a magyarázatot.

– Hát persze,  és ha aktiválod őket,  akkor az egész utca az egekbe repül... Nem vagy normális! 

– Ki mondta, hogy az vagyok! – húztam fel a szemöldökömet. – Nem mintha te éppen a normális megtestesülése lennél... – jegyeztem meg cinikusan. Csönd állt be hirtelen, de utána mindketten elnevettük magunkat. A háztól pár sarokra voltunk. Mindketten talpig feketében és maszkban. Eléggé farsangi megoldás,  de hatásos. 

– Tehát!  – kezdtem bele a gyors összefoglalóba. – Nem bejárat,  nem alsó szint. Az első emeletre kell jutnunk. Üvegvágó megvan? – Bucky azonnal emelt egy kerek tárgyat a magasba. – Remek. Bejutunk és tiéd az a szint, enyém a felső.  De először a kutyát le kell állítani – néztem az elhozott laptop monitorára, ahol a kutya fel-alá járkált az emeleteken. – És a lányon kívül senki nem hal meg! – adtam az utolsó feltételt meg. Elég felesleges vér tapad a kezemhez, ennél többet nem akartam már. 

Felhúztam a ruhát,  sebem be volt kötve alatta erősen,  de két fájdalom csillapítót beszúrtam magamnak, mielőtt még a kíntól mozogni se fogok tudni...

A kis bombákat azonnal összekötöttem és egy vezérlőt csúsztattam a zsebembe. Mindenképp le fogom rakni, csak nem fogom használni. 

– Na menjünk!  – indultam előre, mikor már felpakoltunk elég fegyverrel. A ház elé osontunk, majd a bejárathoz cammogtam, hogy a kutyát hatástalanítsam. 

Az első dolog,  amit megláttam a rejtett retina szkenner, még jó,  hogy nem arra mentünk be, mert megfelelő szemet elég nehéz lett volna keresni. Lehajoltam, az ajtó alsó részéhez.  –    Hali! – suttogtam és hallottam a kaparászást mögötte.  

Egy füstgránátot szedtem elő, melyet kicsit fejlesztettem, így ha nagy mennyiségben lélegzi be az ember, akkor eszméletét fogja veszteni, és lehúztam a zárat.  A spriccelő füstöt az ajtórésnek nyomtam neki.  Vergődött egy ideig az állat, de aztán csönd állt be. Buckyhoz mentem, aki addigra a köteleket biztosította, hálát adtam az isteneknek, hogy szigetelt a ház. Fájdalommal telve jutottam fel az első emeleti ablakhoz,  erősen szuszogtam és kivert a víz is.

– Minden rendben? – suttogta Bucky, de csak bólintottam és intettem, hogy csinálja.  Ráhelyezte a gépet az ablakra, majd megnyomott egy gombot, mire egy tenyérnél nagyobb körben felizzott a szerkezet. Egy kört égetett be,  melyet ha leszedtük a kis gépet,  hozzáragadt, így nem kellett attól félnünk,  hogy a kivágott üveggel mit kezdjünk,  hogy ne csapjon zajt. Benyúltam a kilincshez és kinyitottam. Fél pillanattal később benn is voltunk a szobába. Ami mint kiderült egy férfi gardrób volt. Jelzést kaptam és mentünk is előre.  A folyosón nem égett villany, azonnal az emelet felé indultam. A lépcsőn felérve két ajtót láttam meg, a nagyobb szobához tartozót körberaktam a bombákkal. Biztos, ami biztos.

*Bumm* Hallatszott lentről egy csapódás.

– Franc! – szisszentem fel, valószínűleg a lány felébredt. Az ajtóhoz lapultam és a kilincset lenyomtam, majd lábbal belöktem. Maga a mozdulat jó ötlet volt,  kivéve azt, hogy az oldalam lángolni kezdett tőle.  Oldalasan benéztem,  a lány az ágyon aludt. Laminált szürke padlója volt és ennél sötétebb árnyalatú falai. Az ágy foglalta a szoba nagy részét,  mely két szürke szőnyegen feküdt.  Ellentétben a folyosó fehérségével, roppant sötétnek hatott ez a színösszeállítás, mely még jobban tükrözött a számomra valami rendet és furcsaságot egyaránt. A falon egy plazma Tvt láttam meg és egy ajtót mely gondolom a fürdőbe vezetett. Ahelyett, hogy azonnal lelőttem volna, amivel valószínűleg jobban is jártam volna... 

Lassan besomfordáltam az ágyig, ahol az éjjeli szekrényen egy lefordított képet láttam meg, azonnal a nyúltam a szabad kezemmel, hogy mit ábrázolhat... De ezzel rontottam el. Mivel láttam ugyan a mozdulatot, de így is gyors volt. A lány a toromnak szorította csuklóját, melyből penge állt ki, míg másik kezében pisztolyt szegezett rám.  

Szőke haja rendezetlenül omlott a ruhájára, szinte kellemetlenül sokat mutató fehér hálóinget viselt, arcizmai nem tükröztek fáradtságot, szemei inkább éberen csillogtak. Be kellett vallanom, szép nő volt, túlontúl szép és ez vette el tőlem azt,  hogy csodáljam érte.  Inkább egy zavart nőszemélyt láttam,  aki nem találja helyét a világban,  aki különc és csak teszi, amit mondanak neki. Mégis tekintete mély volt, mintha több évezred emléke,  tapasztalata nyugodt volna benne.

– Ne nyúlj hozzá!  – sziszegte.

– Mert mi lesz? – nevettem majdnem el magamat,  mintha egy filmben lettem volna. – Megölsz? Még viccnek is rossz – sajnos a poénról lemaradt,  szemei értetlenséget sugároztak. – Ha megölsz, meghalsz! – vontam vállat. – Tudod, szép kis bomba halmazt raktam a szobád elé,  és – nyúltam a zsebembe a vezérlő egységért. – ha ezt megnyomom, akkor az egész ház repülni fog egyet, minden lakóval együtt.  A drága kutyád meghal Clinttel!  – adtam meg a magyarázatot. Nem mozdult, hogy próbára tegyen, inkább engedett a szorításon és tisztes távolságra helyezkedett el, de most már két pisztollyal egyetemben. Ötletem sincs, honnan szedte a másikat.  

– Okos, mint ahogy az egyik vélemény is írta  – mosolyodtam el, noha nem láthatta a maszk miatt.

– Ha már ennyit beszélsz, igazán elmondhatnád, hogy ki vagy és miért akarsz megölni?    – nézett lekezelően rám. Mondanám,  hogy rosszul esett, de inkább befogtam a szám.  

– Mit szólsz hozzá, ha letennénk a fegyvert és beszélgetnénk? – adtam meg az utolsó löketet. És meg is tette, a szoba közepére dobta a pisztolyokat, én is követtem. 

– Egy pillanat, Bucky, maradj lenn! – szóltam az adóvevőbe,  amire csak egy oké érkezett.  Mire újra a lányra néztem, 10 árnyalattal lett sápadtabb. De nem kérdezett. 

– Nos, a képet azért megnézném! – nyúltam újra a kerethez.

– Várj,  előbb válaszolj a kérdésekre! – idegesség suhant át az arcán,  de én csak a káprázatnak vettem.

– Végül is, így is, úgy is ugyanaz a vége – egyeztem bele.  – Ki vagyok? Ez egy jó kérdés,  magam se vagyok tisztában,  hogy milyen elfajzott ember is vagyok. Miért akarlak megölni? Nos, erre a kérdésre nem tudok felelni. Inkább magadnak kéne tudnod, hiszen te követtél el valamit  – ironikus hangom nem ingatta meg, viszont a pillanatnyi utálat azonnal meglátszott.

– Te... – esett nekem, de az ütést elkerültem. 

– Naaa, itt a gomb! – mutattam meg neki a vezérlőt. Mire újra visszavonult. Egyre jobban meglepett, hogy ilyen könnyen irányítható volt.

– Mocsok nőszemély...

– Lehet – sóhajtottam egyet. – De nézzük a képet!  – mosolyodtam el és felfordítottam. Bár ne tettem volna... A világ azonnal felfordult velem együtt.  A gondolataim örvénye indult meg. Egy párt ábrázol Angliában. Egy nő,  aki Isabell volt egy régies kosztümben és éppen a férfi nyakkendőjét húzza le, hogy megcsókolja. Ugyanaz a szőke haj, sima vonás,  és boldog szemek. A férfi pedig szélesen mosolyog. Ez a férfi nem más volt, mint James Buchanan Barnes, csak fiatalabb és kevesebb izommal kiadásban. A sokkom megdermesztett. Észre se vettem, hogy addig Isabell nekem támadt, a földre lökött,  ahova úgy dőltem, mint egy krumplizsák. Pár pillanat kellett,  hogy önmagam legyen. De így se ellenkeztem,  engedtem, hogy végezzen velem. Kezemből a vezérlő kiesett, akár le is lőhetett volna, csakhogy a pisztolyok messze voltak. Hirtelen kés szúródott a vállamba. A penge, mely a csuklóján viselt...

– Védekezz! – ordibálta. De a hang távoli volt. A kép lebegett előttem,  a szerelmes pár,  mely azt hitte, hogy minden így maradhat és boldogan élhetnek...

– Mi vagy te? – szörnyedtem el és elfordultam a következő vágástól. – Mi vagy te, hogy most is úgy nézel ki, mint 70 éve,  mi a franc vagy te? – üvöltöttem a képébe. Képtelenség,  hogy valaki ilyen legyen. És nem juthatott olyan sorsra, mint Bucky vagy Steve. Ebben biztos voltam!

Nem felelt, egyetlen reményem abban volt, hogy a vezérlőt visszaszerezzem. De túl messzire gurult tőlem.  A csodaszerkentyűivel a csuklóján egyre vagdalt, így a maszkom eléggé ronggyá vált és több helyen is felsértette a bőrömet, de mély vágást nem kaptam be.

– Hagyd abba! – dörrent egy hang. Az ajtóban Bucky állt,  pisztolyt szegezve ránk. Én a földön feküdtem összevert arccal, mellettem Isabell. Mindketten megdermedtünk. 

Isabellra néztem,  aki csak meredt maga elé,  majd Buckyra, akin a zavartság minden vonása kimutatkozott. Látszott,  ahogy nyugalmát elvesztette és mély gondolatokkal kezdett foglalkozni. Most éreztem a legkényelmetlenebb helyzetben magamat. Ők egy szerelmes pár,  mit keresek itt? A csajt meg kéne ölni,  de így képtelenség... Bucky nem fogja! Lassan hasra fordultam, majd talpra álltam.  

– Menj ki! – néztem Buckyra, aki nem mozdult. Odaléptem hozzá,  kezemet a fegyverre raktam és letoltam, mielőtt még véletlenül megnyomja a ravaszt.  – Menj ki! Elintézem  – kezdtem kifelé tolni. Amint a küszöb másik oldalára érkezett,  becsuktam az ajtót. Fáradtan dőltem neki  a lapnak.

– Ez nem az én napom! – motyogtam. Nem akartam megölni, Bucky miatt, meg nem hiszem, hogy tényleg halállistán a helye.

Lüktetni kezdett az oldalam, Isabellre néztem,  nem mozdult még a fegyverekért.

– Meg kell halnod... – fordultam felé,  nem reagált.  Valahol az emlékek tengerében eltűnt... Vajon mi volt közöttük?

Odamentem mellé és visszatuszkoltam az ágyra.  – Nem foglak megölni.  – Üres tekintettel rám nézett. 

– Miért?  

– Mert nem  – vontam vállat,  de úgy kell tennem, mintha megtettem volna...

– Menyasszonya lettem volna, ha nem esett volna le... – bukott belőle ki. Váratlan volt, de akkor se lepett meg igazán.  Már túl voltam a sokkon. Nem tudom, hogy mi ő, vagy ki is egyáltalán.  De rengeteg mindenen mehetett át.  És ha Bucky visszakapja az emlékeit, és rájön, hogy meghalt a lány... Belegondolni milyen fájdalom lesz és hordozni ezt, hogy a férfi, akit szerettél, ne emlékszik rád... Azt hiszem, az én sorsom ehhez képest semmi. 

– Sajnálom!  – motyogtam.  Lassan talpra álltam újra,  de eléggé keserves volt. A fájdalom végig futott az arcomon. A pisztolyomat felszedtem a földről és a lányra szegeztem. Nagy szemekkel nézett rám. Értetlenséggel figyelt...

*Bumm* Nyomtam meg a ravaszt. A golyó kiugrott és egyenesen a falba ütközött,  Is mellett. 

– Nem öllek meg,  de el kell játszanom, hogy megtettem – adtam meg az el nem hangzott kérdésre a választ.  – Keresd meg, ha az emlékei visszajöttek. Nem tudná megbocsájtani magának,  ha meghalnál – botorkáltam az ajtó felé. 

– Nem mintha végezni tudnál velem...  – motyogta,  csukta le a szemét szomorúan. – Találsz egy kenőcsöt lent  a konyhában,  segít az oldaladon. – suttogta. Csak intettem egy köszönetet és már ki is slisszoltam a szobából. Lerohantam a lépcsőn,  ahol Clint szobája előtt várt Bucky.

– Kész!  – motyogtam. Nem szólt semmit se. Lerohantam a konyhába,  már nem érdekeltek a kamerák és a kenőcsöt kerestem, mely egy szürke tégelyben feküdt.  Zöldes színe és valami ismeretlen, de kellemes szaga volt. Azonnal felhajtottam a ruhát és rákentem a vöröslő sebre. Abban a pillanatban hatni kezdett, kellemes bizsergés fogott el. 

– Menjünk!  – javasoltam és kimásztunk az ablakon, minden könnyebben ment már.

***

     – Biztos mész?  – néztem Buckyra a lakásom előtt.  Nagyon szótlan és mogorva volt. Magába zárkózott teljesen. Nem voltam képes segíteni neki, nem engedte.

– Muszáj!  – nézett rám.

– Rendben!  – bólintottam és adtam egy ölelést neki. Hiányozni fog, sok izgalmat hozott az életembe, főképp, hogy valószínűleg már én is halállistára kerültem valami elfajzott, gagyi névvel...

– Majd kereslek munkaügyben – köszönt el és beszállt a taxiba. 

– De azért valamikor iszunk egyet – kacsintottam rá, hogy emlékeztessem a fogadásra. Erre már jobb színbe lett, nem csak a szomorúság látszott az arcán.

Egy ideig néztem utána,  majd visszatértem a lakásomba. Sokkal frissebb voltam, noha az arcom egy–két helyen meghagyta Isabell nyomait. De legalább az oldalam nem fájt,  csak a heg maradt meg.

Boldogan telepedtem le egy teával a kezemben a kanapéra,  hogy kipihenjem az elmúlt 3 nap eseményeit. Be kell vallani, nem mindennapi izgalomban volt részem.  Betörtem két S.H.I.E.L.D.- bázisra,  feltörtem a rendszert és nem haltam meg... Azt hiszem Isabell White ügy le is lett zárva.

Noha biztosan lesznek következmények.... De most csak egy alvás hiányzik, és hogy holnap reggel semmiképp se késsek edzésről...