8. Rész - A bűnügyi életmód Mont Blanc-je

Hellobello!
Meghoztam a következő részt, remélem tetszik. Nagyon igyekeztem! Mondjuk, azt hiszem, eléggé elvetemült karaktert sikerült alkotnom :D

Ebben a részben, ahogy az előzőben is, egy átvett karakter található: Isabell White. Ő is egy Marveles blog főhősnője, melynek írója: S. B. Hawk és a blog: I'm the Goddess

Véleményeket várok, hideget-meleget egyaránt. Csak nekem segítetek vele!
Zene: Mark Petrie - We Be Defenders
Jó olvasást! :)
By: Abeth

***

     Sietve hagytam el a a S.H.I.E.L.D. központot. Már vége volt az edzésnek és hulla fáradt is voltam, de megígértem Buckynak, hogy még aznap találkozunk. Körbe-körbe lestem, hogy nem követnek-e, de semmi észrevétlen dolgot nem láttam. Kiálltam az út szélére és hívtam egy taxit, így gyorsabb és kényelmesebb is.

– Hova tetszik, hölgyem? – egy idős úr szólalt meg, fején zöld baseball sapkával.

– Brooklynba, a Plaza utca 25., nyugati oldalon – mosolyogtam rá. De fejben már máshol jártam. Ez is egyike volt "otthonaimnak", de ezt használtam a legtöbbször. Ide hívtam Buckyt is, aki remélhetőleg már várt rám. Olyan furcsa volt a hangja. És mi az, hogy "ismerős"? Honnét tudná, ki az az Isabell? Hát, ha barátnője, az most már 90-es évei felett járhat, miért akarná megölni valaki? De ha mondjuk, annak a nőnek lett egy lánya? Vagy valami fontos ismerősének a lánya? Ilyen furcsa gondolatokkal merengtem el, míg megérkeztünk az épülethez. Gyorsan kifizettem a sofőrt és már szálltam is ki. Bucky a vörös épület előtt állt, kivételesen barna dzsekiben és hozzáillő kék farmerban.

– Hello! – botorkáltam hozzá és adtam egy gyors ölelést. – Mióta vársz?

– Pár perce csak, úgyhogy időben jöttél – mosolyodott el.

Odamentem a fehér ajtóhoz és  kulccsal kinyitottam. Mielőtt beléptem, intettem Buckynak, hogy várjon. Mivel régóta távol vagyok, így nem csak a számkóddal riasztottam be, hanem ujjlenyomattal is.

– Jöhetsz! - kiáltottam és lassan belépett ő is. – Hát itt lakom! – mutattam befelé. Még csak az előszobában voltunk, melynek falain vörös fenyő borítás volt, onnan léptünk be a nappaliba, amely eléggé tágas volt, és ezen még a vajszín is segített. Nem mondom, hogy egy csoport meghívásra alkalmas lett volna, jobbra a modern konyhám foglalt helyet, ahol szerintem ahányszor főztem, azt a két kezemen meg tudom mutatni, biztos, hogy kevesebb, mint 10 alkalommal. A konyha és a nappali összefutásánál volt látható a lépcső, a mögött egy fürdő volt található. - Kicsit változtattam rajta! - hangom fáradtságot sugárzott. Fölfelé a következő emeleten a "dolgozó szobám" volt látható. Egybe nyitottam a teret, csak egy szobára osztottam. Ahol 5 laptoptól kezdve minden volt látható, például: egy hatalmas képernyő, dobozokban kábelek, volt pár babzsák és egy asztal is, ahol ceruzák, papírok sorakoztak kupacokban. Még eggyel feljebb pedig a szobám volt egy fürdővel és gardróbbal. A hálószobám nem volt szokványos. Laminált fapadló borította, ahol a legtöbb helyen kékes szőnyeg takarta el, ezen kívül volt egy kis szekrény, amiben pár dolgon kívül nem tároltam semmit. Fölötte egy hatalmas plazma tévé foglalta a helyet, de a szoba csúcspontja a francia ágy volt, melyen kékes-fehér párnák és egy hatalmas takaró látszott. A falak már sötétebb árnyalatú azúrt viseltek, sokan mondanák, hogy milyen hideg szín, de nekem megfelelt, főképp, hogy rajzaim sokasága sorakozott rajta. Sokféle stílust, korszakot, embert, jelenetet ábrázoltak, de színviláguk szivárványossá tette a termet. Innen  lehetett bemenni a fürdőmbe. A lépcső másik oldaláról pedig egy gardrób nyílt, amelyben persze nem csak ruhák voltak... A fölött foglalt helyet az edzőtermem, és az utána lévő két emeletet le is zártam, ha nagy szükség lenne rá, akkor fogom használni, de addig az ajtókat lelakatoltam.

– Szép ház! – jegyezte meg, majd leült egy székre a konyhában.

– Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdeztem meg udvariasságból.

– Nem – vont vállat.

– Akkor gyere! – intettem neki és a lépcső felé vettem az irányt. Ott is sorban a rajzaim sorakoztak, ezek tették otthonosabbá az egész lakást, amúgy idegen lenne a számomra. A lépcsőket egy vékony barna szőnyeggel leborítottam, így a lépések tompák lettek, nem mintha hallatszana, azért szigetelés van. Bevezettem a szobába.

– Ülj le! Én pedig hozzá látok – telepedtem le az egyik babzsákba egy laptoppal. Azonnal keresést indítottam. – Isabell rengeteg van, de kevés, aki Isabell Hawk lenne – egyáltalán nem is tudtam milyen fajta vezetéknév a Hawk.

– Annyira ismerős – motyogta. Ránéztem és láttam, hogy keresi a választ, ami valahol megvan, de nem képes felkutatni.  Segítettem volna, ha tudtam volna erre a megoldást. Nincs rosszabb a semmit tevésnél, őrjítő az egész.

***

     – Hogy az a... - mérgelődtem és egyre inkább kiakadtam.

"Nincs találat." Írta ki a százhuszadik futtatás is, egyszerűen bármivel is próbálkoztam, semmire se jutottam. Kombináltam a betűket, más keresést indítottam, amerikai rendszertől kezdve az európaiakon át nézelődtem, mégse találtam semmit. Tényleg semmit! Egy darab betű nem volt erről a lányról.

– Valaki nagyon elrejtette, a picsába! – ütöttem bele a padlóba. Mérges voltam, hogy képtelen vagyok egy embert megtalálni. Vajon ki akarná így elrejteni, milyen szervezet? Kifaggattam Buckyt, de ő se tudott semmit, most kétségbe esve hozta a kávémat, mivel az agyam nagyon lassan pörgött és muszáj volt koffeinhez jutnom. Haragosan néztem a képernyőre. Mi a jó francért nem találom? Mit csinált, hogy képes volt így elbújni? Egyáltalán létezik? Ki akarná, hogy semmi ne legyen róla a neten?

Pár óra múlva, mikor már éjfél is elmúlt, amikor végig gondoltam így, azonnal egy villanykörte gyulladt meg a fejemben, vakító világosságot okozva.

– Bassza meg! – sápadtam el. – Hogy lehettem ilyen hülye?

– Mi az? – ébredt fel Bucky, aki békésen aludt el a babzsákokon. Nem állt szándékomban felébreszteni... Álmos tekintete rajtam állapodott meg, jó nézett ki, így felébresztve, barna haja a szemébe lógott, arcát félig elaludta. Aranyos volt, vallottam be magamnak, de azonnal megráztam a fejemet, hogy ilyen gondolataim távozzanak.

– A S.H.I.E.L.D. rejtette el – mondtam el észrevételemet.

– Mi van? – szemei azonnal kitisztultak, nyoma se volt fáradtságnak.

– Ezért nem találok semmit. Ki lenne képes így elrejteni? A S.H.I.E.L.D... – fejtettem ki a gondolatmenetemet.

– Most akkor...

– Nem, innen nem tudom feltörni a rendszer... - bólintottam a fejemmel. - Úgyhogy megyünk!

– Most? - állt talpra, de csak szemeit meresztgette.

– Igen, hozok cuccot. Várj lenn! – intettem neki és már rohantam is az emeletre.

Hihetetlen fáradt voltam, de most még láttam rá esélyt, hogy be tudjak jutni a rendszerbe, holnap úgyis átgondolnám és rájönnék, hogy képtelenség, vagy ha sikerülne is, biztosan elkapnának...

***

     – Te viccelsz? – döbbent le Bucky, a központtól csak egy utcányira voltunk. Adtam neki egy golyóálló mellényt, plusz egy adag fegyvert.

– Nem! – toltam be egy Berettába a tárat. – Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy fogunk bejutni, vagyis én, de muszáj lesz. Te leszel az elterelő hadművelet, engem még ismernek, így be tudok jutni, onnantól pedig imprózom.

– Ezt túléljük, akkor meghívlak egy italra biztosan.

– Rendben! - vigyorodtam el. – Szavadon foglak – bokszoltam a vállába. – Vedd fel a maszkot! – tettem a fejemre én is egy kendőt. Hajamat egy fonatba rendeztem és a ruhám alá szorítottam. Fekete golyóálló mellény volt rajtam, azon pedig egy szoros pulcsi, lábaimon fekete ruganyos nadrág  bakanccsal, kezeimen pedig vékony anyagú, de masszív kesztyű. – Itt van ez – nyújtottam neki egy adóvevőt, melynek párját a fülembe helyeztem. – Ezen tudunk beszélni! Sok sikert! – mosolyogtam rá és útnak indultam a kezemben egy kis laptoppal és pár kábellel, amit később a hátamra erősítettem. Fák sűrűjében haladtam, míg tudtam, de utána a kapuhoz érkeztem.

– Bucky! - szóltam az adóvevőbe. – Ideje elkezdened a terelést! — nem válaszolt. Csendben vártam, és vártam. Mi lesz, ha ezt az akciót elszúrom? Vagy elkapnak? Fury... Belegondolva is a hideg rázott, talán nem fognak megölni, de Buckyt lehet...

*Bumm* Érkezett az első becsapódás, mely egy rakétavetőből jött.

– Kösz! – indultam útnak. Az őrök figyelmetlenségét kihasználva átmentem a sorompókon. Előttem egy hatalmas placc volt, jó hosszan. Széltében se volt valami széles, mivel csak egy híd volt. A riasztó megszólalt valami kegyetlen hangosan és emberek kezdtek el kifelé áramlani.

– Csessze meg! – sziszegtem. – Bucky, hamarosan húzz onnan és keress más utat – javasoltam és a sötétben a híd oldalához szaladtam, kimásztam a korláton, hogy ne lássanak meg, úgy kezdtem oldalra haladni csiga tempóban. Majd ha sokan lesznek már, akkor vegyülök közéjük, addig feltűnő vagyok. Nem kellett sokat várnom és már húszan is rohantak a kapu felé. Hamarosan közöttük járkáltam és figyeltem a lövéseket, de láttam, ahogy Bucky oldalra mozdul el és elkezdi terelni őket.

– Szerintem egy újabb rakétával próbálkozz, de ide a bejárathoz! – kértem meg.

– Egy pillanat! – lihegte és fegyver ropogás egyre erősödött körülötte.

– Csak nyugodtan! – vigyorogtam magamban. Majd egy közeli katonát hátba veregettem.

– Hello! – köszöntem és ugyan ilyen kedvesen  szájba vágtam. A szerencsétlen elvesztette az egyensúlyát és elkezdett oldalra dőlni, sebesen kiszedtem övéből a kártyáját és már rohantam is a bejárat felé, ahol még páran igyekeztek kifelé. Újabb robbanás és a bejárat fölött leszakadt egy kőtömbnyi beton. Nem furcsállkodtak rajtam a kifelé igyekvők, így könnyen be is jutottam. A riasztó benn is szólt, de olyan irdatlan hangosan, hogy még a 100 méterrel a föld alatt élő patkányok is biztosan hallották. Rohantam a folyosókon, cikázva egy-egy katona között, akik valamerre nagyon siettek. Jól tudtam, hogy egy ideig könnyen el leszek képes jutni, de utána... Valahova a kártya se enged be... A liftig szabad utam lesz, noha minden kamera felvesz, hál égnek, hogy rajtam van ez a kendő, a kártyának meg sokat köszönhetek.

– Már bent vagyok! – adtam helyzet jelentést rohanás közben. – Te?

– Háááááááát... – alig hallottam a hangját. – Áll a bál! De siess! Még tudok egy ideig cikázni, de ha még egy tucatot küldenek, akkor már nem biztos...

– Oké! – szaladtam be a liftbe és már csapkodtam is a gombot. Amint becsukódtak az ajtók azonnal fegyverért nyúltam, innentől kezdve a kártya már semmit se fog érni. Ölni nem akartam, de ha szükséges lesz, akkor meg fogom tenni. Nagy levegőt vettem és lehunytam a szemeimet. Minden rendben lesz! Sima ügy! Szerintem ilyet még senki se csinált, főképp, hogy Fury közben tanít engemet, saját magamat árulom ezzel el? Talán. Most nincs erre idő! Markoltam meg erősen a két Berettát, készen voltam. Nyílt az ajtó és a két őr, rögvest felém fordult.

– Te... – kezdtek bele, de már átléptem a közöttünk lévő távolságot. Egy fegyvermarkolat ütés és egy rúgás. Mire újra rájuk néztem, addigra összeestek. Az ájulásuk csak átmeneti.

*Bumm, Bumm* Lőttem le a két kamerát, majd próbáltam egyet a kártyával. Nem engedett be. Csak egy grimasz futott át az arcomon, majd levettem a laptopom a hátamról. A kártyalehúzó dobozt felnyitottam és a megfelelő kábeleket összekötöttem.

– Na, most sikerüljön! – szaladtak végig az ujjaim a klaviatúrán és sebesen gépelni kezdtem. Programparancsok ezrei kezdtek lefutni, keresések indultak meg. Szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, homlokom fénylett az idegességtől, levegőt egyre hangosabban vettem.

– Gyerünk, gyerünk! – pislogtam erősen. Csak fohászkodni tudtam, hogy sikerüljön. A világ egyik legerősebb rendszere, ha erre képes lennék? Atyaúristen, azért az nagy dolog lenne. De ha nem... Akkor az nem is tudom, hogy mit jelent. Börtönt? Biztosan! Fejemet megráztam, hogy ilyenekre ne gondoljak. Majd hirtelen megnyikordult az ajtó szerkezete és kinyílt. Teljes döbbenet lett úrrá rajtam. Nem akartam elhinni, ez képtelenség! De mégis igaz volt, döbbentem felegyenesedtem, szétkaptam a kábeleket és indultam tovább.

– Sikerült! Sikerült! – ugráltam egyet és teljes büszkeség futott végig rajtam. tényleg megcsináltam! Ezzel a levakarhatatlan mosollyal nyitottam ki a többi ajtót, míg Fury szobájába nem léptem. Középen volt a tárgyalóasztal nagy fekete bőrszékekkel, onnantól egy üvegfal választotta el, ahol volt ugyan egy fém íróasztal, de előtte négy képernyő, gondolom azok voltak a számítógépek. Első dolgom volt, hogy az összes kamerát leszedtem a teremből, majd a számítógéphez léptem, az egyik lábát felnyitottam és a kábeleket kiszedegettem.

– Ennyit erről! – nevettem fel és a laptoppal kötöttem össze. Megmozgattam a nyakamat és már merültem is a munkába.

– Bucky, mindjárt megvagyok! – beszéltem, közben ujjaim szaporán mozogtak. A programnyelv furcsa karakterei íródtak sorba, egyre több szöveg, egyre több dolog alakult meg. Ujjaim szinte remegtek az izgalomtól, olyan voltam, mint egy ötéves gyerek, kivéve azt, hogy éppen a világ legjobb rendszerét töröm közben fel. Szemeim villámgyorsan cikáztak a képernyőn. Ablakok voltak egymás hátán, parancsokat sietve írtam be, a betűk mind helyre álltak, nem vétettem hibát. A védelmi falat bombáztam vírusokkal, hogy ha már egyszer benn vagyok, akkor később kívülről is be tudjak hatolni, másrészről segítenem kellett Buckynak elzárni a többi katonát. Hamar eljutottam a rendszer közepébe, ahova a kamera képek futottak be, láttam az ajtók záródását, más gépek adatait és komótos keresés után az rendszer összes betöltött tagját.

– Megvan! – kiáltottam Buckynak, aki továbbra is csak terelgette a katonákat és nem válaszolt.

Csak be kellett írnom, hogy Isabell és Hawk és egyetlen találatot dobott ki. Az aktát megnyitottam.

"Isabell White

Kódneve:  Hawk

Lakhely: Egyesült Államok, New York, Brooklyn, Clermont Avenue 299...."

 Se születés, se semmi fontos, hat éve dolgozott már a szervezetnél, de szüleiről sincsen hír. Viszont a cím ismerősnek hangzott, rákerestem.

Döbbenetemre nem mással lakott egy házban, mint Clint Bartonnal.

– Mi a picsa? – adtam szavakat meghökkenésemnek. Clinttel? Ez? És miért S.H.I.E.L.D-es? Ez így nem állt össze. Mit ártott? Valamiért csak halállistára került...

– Annabeth! – szólalt meg váratlanul Bucky.

– Mi az?

– Gond van, megjött valaki. Mennem kell, nem bírom tartani!

– Ki jött meg? – kérdeztem, de nem érkezett válasz. – Rendben, holnap a házamhoz gyere, ha minden oké lesz! – csaptam le a laptopot. A tűzfalon meghagytam egy kis rést, hogy otthon, majd szépen behatoljak rajta. Erre még lesz időm, de úgy tűnik, innen most mennem kell. Szétszedtem a berendezést, hátamra kaptam a gépet, de előtte minden ajtót megnyitottam, hogy legalább ennyivel legyek gyorsabb. Sietősen haladtam előre, el az őrök mellett, akik még mindig nem tértek magukhoz, bár aki kezdett ébredezni, annak megadtam, hogy még alukáljon egy picikét.

Már a liftnél voltam, mikor pittyegett egyet és kinyílt az ajtó.

Nálam egy fejjel legalább magasabb, izmosabb, főképp izmosabb férfi jött ki, szőkés haja összevissza állt, valószínűleg nemrég ébreszthették. Kék szemei mérgesen nézegettek, szája vonallá préselődött. Kezében egy hatalmas fémpajzsot fogott, melyen piros, fehér, kék körvonalak látszottak, közepén szürke csillaggal. Nem viselte a szokványos jelmezét, csak egy kockás inget farmerral és egy dzsekivel.

– Ki vagy? És mit tettél? – kérdezte meg tőlem, mivel nem mozdultam. Hát, nem éppen beszélgetni akartam, főképp nem Steve Rogerssal, akivel ugyan nem találkoztam, de sok információ ismertem róla.

– Oh! – kerekedett el a szám, hát erre értette Bucky. Még jó, hogy el tudott menni. Ahhoz képest gyorsan riasztották... Akkor Fury is itt lesz valahol. Még egy ideig nézegettük egymást, majd villámgyorsan megfordultam és szaladtam is arra, amerről jöttem. - Bocsi, nincs rád időm! - kiáltottam vissza és lábaim vittek előre.