17. Rész - 1945 és a fánk

Hellobello!

Meghoztam az új részt!

Kezd forrósodni a helyzet. Remélem tetszik!

Ebben a részben egy másik blogger társam írásának főszereplője került bele. Úgy mond egy "szövetség" van köztünk, így egy alkalommal felhasználom a karakterét, ahogy Isabell-t is.

Karakter: Florica Blog: Marvel Fanfictions

Zene: Captain America Soundtrack - 18 Hydra Train

Jó olvasást! :)

***

Baszki!  Komolyan jobb szót nem tudtam a helyzetre mondani. Baszki. Ekkora pechet! Nem is értem,  hogy mit gondoltam?! Csak úgy lazán bemegyek, elnyerem a bizalmukat, kikutatom Jamest, majd megölöm és távozom? Hát kész röhej vagyok! Nevetséges,  hogy ilyen könnyűnek hittem. Némán nevettem magamon, hogy mégis milyen könyvbeli helyzetre gondolhattam... És nem segített,  hogy találkoztam James-szel, sőt csak még zavartabbnak és idegesnek éreztem magamat. Mintha a rendezett gondolataim közé egy kést szúrtak volna bele, mely mindent szétvág, szétzilál.

Elkezdtem rángatni a karjaimat, eléggé esélytelennek tűnt.  

– Bazd meg! – sziszegtem és tovább vonaglottam a székben, hogy mégis miért nem szakad el a tetves kötél.  

Majd hirtelen törte meg a nyöszörgéseimet, szenvedéseimet az ajtó nyitódó hangja. Azonnal felkaptam a fejemet és ért el a következő sápadó roham. 

James jött vissza? Oh, neeeeem!

Magas, peckes alak lépdelt be. Fekete kabátot viselt széles vállain fekete nadrággal. Alatta fehér ing feszült – tökéletesen kirajzolva mellkasát. Fölötte egy sötét színű nyakkendőt kötött meg precíz háromszög alakban. Kezében egy sétapálca foglalt helyett, és mikor megállt előttem – vékony ujjai között kezdte el forgatni. Ében fekete haját hátratűrte, noha egy tincs zabolátlanul az arcába lógott.  Sötét szemeivel felmért, megvizsgált, és minden egyes rezdülésemet megjegyezte. Vékony,  duzzadt ajkai halvány, sejtelmes mosolyra görbültek, mely engem nem éppen lenyugtattak. Loki, a baj istene állt előttem,  akit az illúzióban láttam.  Azonnal harag és félelem kavarodott fel bennem. Megjelenése nem éppen bizakodó volt a számomra...

– Loki – dőltem hátra a székben és meg se próbáltam ideges lenni. Hideg nyugalmat igyekeztem sugallni egész testtartásommal – kifejezni, hogy nem félek tőle.  

– Ms. Outlaw!   –  jegyezte meg olyan gúnnyal a nevemet, hogy kezem szinte lendült volna egy csattanó,  égető pofonra. De ott volt a fejemben az illúzió továbbra is, ahogy mindent beborított a vér és "Te akartad ezt" mondat. Apró grimasz futott végig az arcomon, de összeszedve magamat továbbra is ridegen néztem rá.  

– Fortyog benned a harag – indult el körbe, mint vadász,  aki a prédáját figyeli és támadja le. 

– Benned meg a hatalomvágy – válaszoltam unottan reflexből. 

– Fel fog emészteni, de ez valahogy téged nem érdekel.  Csak, hogy megöld... Che... – rázta meg a fejét.  – Mert szeretted. Kicsinyes, emberi érzés, mely ostobaságot generál. 

– Csak azért mondod, mert sose érezted,  milyen, ha szeretnek – villant rá a tekintetem. 

– És pont e miatt a harag miatt leszel tökéletes – fejezte be a gondolat menetét, kikerülve a megjegyzéseimet. Semleges arccal figyelt, de volt benne valami… Valami nem kézzel fogható érzés. Se nem negatív, se nem pozitív. Vágyszerű.

– Mégis mihez? – néztem rá.  Pont előttem állt meg és támaszkodott úgy meg a szék karfáin,  mint 5 perccel ezelőtt James. De ez más volt. A levegő teli volt utálattal, feszültséggel. Mindketten irtóztunk a másiktól, mire pimasz mosoly keletkezett az arcomon. 

– Azt hittem, hogy isten létedre kissé méltóságteljesebb vagy. De szimplán csak egy embernek tűnsz, aki hisztizik a hatalomért. 

– Úgy gondolod? – jelent meg az arcán egy ördögi mosoly, ahogy széthúzta az ajkait és kivillantak fehér fogai. 

– Igen, úgy!  – néztem vele farkas szemet, de forogni kezdett a gyomrom. Tekintete olyan mélységet árult el, megannyi érzéssel,  hogy fulladozni kezdtem szinte alatta. Noha fogalmam se volt, hogy a kisugárzás, mitől támadt,  de fojtogatóan tekert körbe.  Sokszor mondják,  hogy szem a lélek tükre. Végre megértettem, hogy miért is... Azonnal elkaptam a fejemet – nagy hiba volt – máris nyomást éreztem,  hogy megvillant az uralkodó képessége.  Most is fölöttem gyakorolta, azzal hogy nem néztem a szemébe.  

– Undorító vagy! Mit akarsz tőlem?  – grimaszoltam egyet elhajolva tőle.  Ennyit a pimasz énemről... Mély levegőt vettem, hogy újra összeszedjem magamat, és akaratomat kinyilvánítsam. Ha egy James Liare nem tört meg, akkor egy Loki sem fog. 

– Csak nem megadta magát, kedves? – vigyorgott egyre jobban rám, akár egy kisgyerek. Nehéz volt elhinni, hogy az, aki ekkora kalamajkát okozott New York-ban, az ennyire örüljön, hogy eggyel több vagy kevesebb ember fölött gyakorolhat hatalmat. 

Felnéztem rá,  mint aki menten egy kanál vízben is meg tudná fojtani, és lényegében így is volt. Ha szabad lettem volna, akkor már biztos, hogy nem kelne fel a padlóról.  

– Süket is vagy? 

– Nem. Csak szeretem, ha behódolnak nekem. Ne mond, hogy te nem, mikor számítógépes izéket törsz fel. Minden alkalommal újabb rendszert teszel magadévá – lökte el magát a széktől és vizslatott továbbra is. 

– Mit. Akarsz. Tőlem?  – sziszegtem a kérdést és újra megrántottam a csuklómat szorító kötelekből az egyiket. 

– Majd meglátod, több eszed lehetne – nézett homlok ráncolva rám.  – Pont te, aki senkiben sem bízol... – indult meg kifelé lassú,  komótos lépésekkel, kezében pörgetve a pálcát,  végül ütemesen kezdett el vele kopogni. 

– SOSE! – kiáltottam utána. – Soha nem fogok segíteni neked. 

– Még akkor sem, ha ezzel megölheted Jamest?  – fordult egy pillanatra vissza és azonnal nyeltem egyet, ahogy a gondolat megfogott. De kiment, mire visszavághattam volna valamit. 

Dúltam-fúltam haragomban. Nem elég,  hogy a Hydra elkapott, de erre még kaptam egy hataloméhes, kisgyerek istenséget, aki valamire fel akar használni!  Kimondottam rossz arányaim voltak,  sőt!  Itt az ideje, hogy léphessek, de végleg erről a tetves helyről.  Amikor terveztem, akkor nem éppen így gondoltam. Azonnal körbenéztem a szobába,  hogy mit is használhatnék... Bár a falakon semmit sem láttam,  az ajtón kívül nem volt itt semmi sem.  Egy nyamvadt vágó eszköz vagy bármi más.  Teljesen üres volt, úgy tűnik,  hogy kimondottan kiélvezték a tárgyak el-kipakolását. 

Rángatóztam, tagjaimat húzogattam, de egyik se akart engedni a szorításból. 

– Nem hiszem el – átkozódtam tovább és ez így ment percről-percre. Óráról-órára...

***

Steve Rogers:

Újabb lapozás,  újabb oldal. Már nem is tudom pontosan, hogy mióta ültünk itt és nézegettük az aktákat. De nem egyet, vagy kettőt,  esetleg hármat.  Mivel Tony nem emlékezett arra, hogy pontosan hol is látta a háromszögeket, így nekiállhattunk páran az összeset megnézni,  mely nem volt éppen a legjobb időtöltés, mikor már a századikat rágta át az ember. 

– Gyerünk,  gyerünk emberek! – tapsolt egyet a milliárdos. – Így sose fogunk végezni!  

A válasz csak morgás volt. Pont ő sürgetett minket, mikor alig nyúlt párhoz, noha legalább vizet és fánkot biztosított. 

– Tony még mindig nem emlékszel? – tette fel Natasha a kérdést.  Rajta is látszott már,  hogy elege van a papírlesésből. 

– Mondom, hogy nem... Szerinted mit csinálok?  – harapott vele jóízűen egy fánkba. – Hmm, ez a fánk tud valamit – sóhajtott fel. – Véletlenül nem tudod, hol van az akta? – tette fel a kérdést a süteménynek. 

– Legvalószínűbb, hogy egy édesség meséli el neked – jegyeztem meg kissé csípősen. Néha igazán meg tudott lepni a bádogember a viselkedésével. És segítőkészsége világhírű.  Csak ha nagyon muszáj,  akkor hajlandó.  A papírok nem érdeklik... Pedig ő is kíváncsi lehetne, hogy ki Fury új diákja. Valahogy túl más a lány,  túlzottan.  Amilyen fiatal, olyan mély érzéseket hordott a tekintetében... Emlékezem vissza, mikor találkoztunk,  de ügyes is...

– Én ezt most passzolom! – dobta le magát Clint egy székre.  Megnyúzott arca kialvatlanságról árulkodott.  – Most jöttem meg és azonnal irodai munkás lettem... – ásított. – Pedig Bobbival se beszéltem még – vette elő a telefonját. 

– Na, tessék.  Én legalább nem nőzök – mutatott a playboy Clintre. 

– De nem is keresel – hajolt ki Natasha. Vörös fürtjei megvillantak a fényben.  

– Várjatok!  – sétált ki Bruce egy akta kupac mellől.  Szemüvege lecsúszott az orra végére és nézett mindenkire,  kissé tanárias beütést keltett. – Azt hiszem találtam valamit – emelte meg a vékony laptömeget, melyet a kezében tartott. 

– Mutasd! – sietett ki Thor is a többiekhez és állt meg a doktor mellett. Egy fejjel magasabbról olvasta el, mit Banner tartott neki. 

– Azt hiszem... – kezdett bele Bruce. – A Kapitánynak mondani fog ez valamit... – rakta le az asztalra, hogy mindenki láthassa.  Én és Tony azonnal fölé hajoltunk, és húztuk szét a lapokat. 

– Ezt nem hiszem el ... – jelent meg Tony arcán egy grimasz. Ugyanis a papírok egy lerombolt épület képei voltak és fekete–fehérek.  Vagyis nagyon régen készültek.  Mellette újabb lap mutatott egy fegyvert, melyben kék töltet világított.  

– 1945... – olvasta el a dátumot Tony, de hangja sokkal mélyebb és komorabb lett, mint eddig volt, még a fánk is visszakerült a dobozba. 

Újabb fotó egy szimbólumot mutatott, mely egy koponyát ábrázolt.  Szemei feketén meredtek a semmibe, és ott ahol a nyakhoz kellett volna illeszkednie – csigolyák helyett, 8 polipkar bukkant ki és ágazott szerte. 

– Hydra... – pillantottam fel, az arcomon aggodalom suhant át.  – Bucky után Annabeth lenne az új jel? – húztam el a számat. Nem szerettem visszaemlékezni a dolgokra, akkor veszítettem el Buckyt és a Hydra tönkretett.. 

– Ki van zárva – vágta rá Natasha.  – Régóta ismerem. Nem ő...– akadt meg a mondatban. Hamar felfogta, hogy az az Annabeth,  akit eddig ismert, az már nem létezik.  Valami bosszúéhes, haragos, rejtélyes nő került a helyébe.  

– Nem – mondta Bruce. – Ezt nézzétek – húzott elő egy fényképet,  melyen egy boríték látszott. A felirat rajta réges-régen elmosódott, ahhoz, hogy olvasható legyen, de tökéletesen látszott rajta a két fordított háromszög,  mely csak a jobb sarokban foglalt helyet. 

– Igen – mondta Tony. – Ezt láttam. 

Újra kezembe vettem az aktát, igyekeztem összepárosítani, hogy ki lehet Annabeth. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az lenne, de akkor mi köze a szervezethez… 

– Fiatal... Ha Hydrás... – néztem rájuk,  mindenkinek az arcán ugyanazt olvastam le, mint a sajátomról. Senki se akart igazat adni és csak reméltük, hogy tényleg nincs köze semmihez. 

– Meg kell keresnünk!  – mondta halkan Thor. – Ha tényleg az, amiről beszéltek, akkor az is lehet, hogy ezért ment el...

Natasha falig fehéredett, ahogy a többiek se éppen örültek.  Ha Hydrás... Ha tényleg köze van a dolgokhoz... 

Mindenki egyszerre mozdult és viharzott ki a teremből.  Ideje lesz megkeresni Annabeth-t és beszélni vele!

***

Annabeth Outlaw:

Félig elaludva ültem a helyemen. Még mindig az átkozott székhez kötözve,  mikor egy lány jött be. Fiatal volt, biztosan nem töltötte még be a 18–at. Barna haja laza copfba volt kötve.  Szürkés szemeivel vizslatott engem. Nem egy erős alkatnak tűnt, kopottas ruhái meg elárulták helyzetét.  Talán egy szolgáló.  Úgy tűnik erre is van pénz itt már... Minden mozdulatát figyeltem. 

Kezében egy tálcával egyensúlyozott, melyen egy tányér volt valami zöldes cuccal és egy pohár víz.  

– Szia – köszöntem rá és csak ekkor esett le, hogy mennyire is éhes,  főképp szomjas vagyok. – Ki vagy? 

– Florica – válaszolta halkan és rakta ölembe a tálcát. 

– Mint látod meg vagyok kötözve.

– Tudom – bólintott egyet, kissé tört akcentussal beszélt, de lehetett érteni.  – Mondták,  hogy segítsek. 

– Inkább kihagynám az étkezést, de azért kösz. 

– Nem raktunk bele mérget, ha emiatt idegeskedsz – felelte, mire csak felhúztam a szemöldökömet, végképp nem hittem neki.

– Kösz, de akkor is kihagyom, inkább csak innék – ráztam meg a fejemet, mire csak bólintott és tartotta a számhoz. Úgy tettem mintha kortyoltam volna, majd megráztam a fejemet és a pohár kiesett a kezéből. Hangos csapódással szilánkokra tört. Ártatlan arccal néztem rá, Florica azonnal nekiállt összeszedni a darabkákat. Pár ügyes mozdulattal léptem egyre, hogy ne vegye észre.

Hamar a nagyobbakat a tálcára rakta, majd ki is viharzott. Ez gyors volt... Valószínűleg nem nagyon kedvelt meg...

Ekkor próbáltam felvenni a nálam maradt darabot.. Próbáltam... Annyira a székhez voltam erősítve, hogy sehogyan se tudtam a kezembe juttatni a darabot, hogy kiszabadítsam magamat. 

– Picsába már! – morgolódtam. Kezdett betelni a pohár. Nem igaz, hogy nem tudok szabadulni! Egy kibaszott kötél miatt? Tovább mocorogtam, már véresre horzsoltam a csuklóimat, de nem érdekelt. Majd a székkel kezdtem el ugrálni, kihasználva a súlyomat. Reméltem nem annyira tartós és hamar összetörik alattam. Ugyan tudtam, hogy figyelnek a kamerákon keresztül, de legalább a kötelek hagyjanak már békén.

Dübörgés hallatszott, ahogy egyre-egyre közelebb került. Ugye nem hozzám? 

Még gyorsabban kezdtem ugrálni, ahogy reccsenő, szisszenő hanggal kezdte megadni magát a szék. 

– Gyerünk, gyerünk! – suttogtam és nem érdekelt, hogy mennyire is fájt, de tovább mozogtam.

*Reccs* Hallatszott és először az egyik lába tört el és engedett a karfa, majd, ahogy dőltem a másik is. 

– Végre, bazd meg! – kiáltottam fel, de ekkor szinte bevágták az ajtót és néztem fel, hogy ki is jött be. Már azt hittem el akarnak vinni, de mikor egy ismerős arccal kerültem szembe, hatalmas sóhaj hagyta el a tüdőmet.

– Bucky! – vigyorodtam el.

– Sietnünk kell! – léptett mellém és vágta el a madzagokat és rángatott talpra. Végig néztem rajta. Katonai ruhát viselt, de színtiszta feketét. Fém karja tökéletesen látszódott a vörös csillaggal. Barna hosszú haját most összefogta meglepetésemre. Nem is állt neki rosszul. – Áramszünet van, addig el kell tűnnöd, csak egy ideig kísérlek el. Már így is jönnek! Érthető voltam? – vonszolt kifelé, alig tudtam vele lépést tartani.

– Igen, mondjad a tervet!