16. Rész - Háromszögek, mint kulcsok

Hellobello!

Naaa, most egész hamar hoztam a részt és szerintem ezt a 2 hetet, vagy akörült fogom tartani. Így jobb lesz. 

Most már kezd bemelegedni a helyzet, remélem jó lett a rész. BÍzom benne, hogy jól vagytok és véleményeket szívesen várok.

Zene:The Hit House - Basalt (Iron Man 3 - Theatrical Trailer Music 2)

Jó olvasást! :)

***

Emlék.  Emlékek.  Minden embert ezek alakítanak. Ott vannak lényünk minden egyes pontján. Ezekből építkezünk, ezek határoznak minket meg, ezek miatt cselekszünk, ezekből vagyunk valakik. El tudjuk képzelni, hogy milyen az, amikor valaki emlékek nélkül élni. Soha semmi, sose tudja kik a szülei,  vagy mi a neve; amit megtapasztal, azt azonnal el is felejti. El tudjuk képzelni?  Nem... Nem lenne egyéniség,  nem lenne semmi, csak a test, ami mutatja, hogy valaki, de még maga a személy se tudja megmondani, hogy ki is ő... Hiszen elvesztette a beszéd emlékét is. 

Ezer meg ezer darab villant fel előttem,  csak attól,  hogy megláttam Jamest. Azt a Jamest, aki a tanárom volt, aki kísérleti alanyt csinált belőlem, és akit szerettem. James... Volt éjszaka,  mikor imaként mormoltam a nevét a szerelemtől, de most... Most beleremegtem a dühbe, mely fellángolt bennem. Ezek a lángok emésztették a testemet, ezek öltek meg szépen lassan. Tudtam,  hogy meggyilkolnak a saját indulataim, ha ennek egyszer vége lesz, akkor én is csak egy kiüresedett emberré válok,  mely használhatatlan bármire is... De az még odébb van. Meg akartam ölni,  látni akartam a tekintetét,  amelyekkel engem fog utoljára látni.  Nem egyszerű bosszú ez a szeretetemért. Itt én voltam a tét, akit feláldozott, mert azt hitte jobbá tesz... Így árulta el a bizalmamat,  a szerelmemet és mindent, ami én voltam.
 Tönkretette az életemet egy kibaszott injekcióval. Mindent megadtam neki, de ez nem volt elég... Sose volt elég! – Beth! – jött közelebb hozzám.  Ugyanaz az arc, akit bármikor fel tudtam idézni. – Rég láttalak – mosolyodott el, okozva apró szúrásokat a mellkasomban ezzel. – Még mindig gyönyörű vagy! – sétált hozzám és hajolt le. Illata azonnal megcsapott, az a jó ismerős... 

– Hányok tőled!  – fordítottam el az arcomat, hogy ne kelljen látnom,  hogy ne legyen képes hatni rám.  

Halkan felnevetett. – Beth... – sóhajtott a nevemet újra.  – Nekem hiányoztál! – nyomott egy csókot a nyakamra. Ujjaim ökölbe szorultak, mélységesen elpirultam, és ha szabad lettem volna, azonnal a torkának estem volna és megfojtottam volna. Van bőr az arcán,  hogy így viselkedjen velem ezek után?! 

Bőröm égett a puszi után – érintése nem változott.  Ugyanazok a lágy ajkak, melyek 3 éve még simán elvarázsoltak. Beleborzongtam, és átkoztam a testem, hogy így hatott rám.  

– De még látom, emlékszel rám!  – mosolyodott el és vágta zsebre a kezeit.

– Emlékszem,  hogyan kell megölni téged!  – suttogtam halkan, ridegen. Úgy pillantottam rá – oly gyűlölettel, melytől meghátrált, és ha képes lettem volna egy pillantással ölni,  akkor már régen halott lett volna. 

Nehéz sóhaj tört fel torkán.  – Beth... Miért?  Én csak segítettem neked... – túrt a világos barna hajába komoran. 

– Meg a picsád! Tönkretettél! És eltűntél! Nálad nagyobb férget nem ismerek, és alig várom,  hogy kitéphessem a gerincedet – dőltem hátra nevetve. Ez valamelyest megnyugtatott, mintha apró szikra lett volna, melytől erdőtűz alakul ki a lelkemben. A harag tüze.  

Aggodalommal a tekintetében nézett le rám,  szinte meg is lepett vele. Aggódik értem?  Értem?!

– Beth... 

– Ne merd ki mondani a nevemet, vagy ez lesz az, amit utoljára hallasz! – sziszegtem és feszegettem a csuklómat újra, hogy engedjen el a kötél,  de csak még jobban csípte az újonnan szerzett horzsolásokat, melyeket pont a kötél okozott. 

Ekkor a másik férfi,  a báró csak biccentett egyet és ki is vonult. Fáradtan néztem utána és sokkal jobban viseltem volna, ha ő is benn maradt volna. Így ki voltam szolgáltatva James-nek. 

Hirtelen támaszkodott meg az előbb említett személy a szék karfáin. Szürke tekintetét belefúrta az enyémbe.  

– Ne merészelj így beszélni velem! – suttogta talán kissé feszültebben, mint eddig. Csak pislogva néztem fel rá,  élvezve,  hogy hergelhetem. – Hol a hálád? Valakivé tettelek! Nélkülem csak egy egyszerű mérnök lennél egy semmilyen cégnél és élnéd az unalmasabbnál unalmasabb életed.  

– És ha azt akarom? – csattant a hangom. – Egy egyszerű munkahelyet, szép családot,  szerető férjet és aranyos gyerekeket. – Dehogy akarod! Senki sem akarja. 

– De igen! És hogy a legnagyobb gondom az legyen, mit főzzek,  nem pedig, hogy milyen fegyvert vigyek! – vágtam a szavába. Hangom hangereje egyre csak emelkedett, ahogy az övé is. De nem érdekelt, ha az egész bázis hallja akár.  

– Na persze.  Valld be, kibaszottul élvezed!  – kiáltotta a képembe.  – Ugye Omega, vagy Fantom. Melyik tetszik jobban? 

– Miattad kell elviselnem ezt! Tönkretettél!  

– Nem igaz, feljebb emeltelek. Több vagy, mint egy ember! 

– Menj a picsába! – röhögtem el magamat kényszeredetten. – Több?  Szerinted ez több,  amit csinálok?  – emelkedtem meg a székről annyira, amennyire engedtek a béklyók. Szinte már remegtem a dühtől,  de rajta is látszott,  hogy nehezen fogja már vissza magát.  

– Mert nem az? Még a Shield is szemet vetett rád! 

– Leszarom a Shieldet. Első dolgom lesz, amint szabadultam, hogy felkeresselek és szörnyű módon, de megöljelek!

A férfi erre már nem válaszolt.  Vékony vonallá préselte a száját és hajolt el tőlem. Fájdalom ütközött ki a tekintetében keveredve sajnálattal. Rosszul voltam tőle,  ahogy nézett.  Túlzásba estem – igaz – de nem bántam.  

– Be...

– Ki ne merd mondani! A legkisebb jogod sincs már erre – dőltem vissza kimerülten és hangom elcsöndesedett. 

– Ha azt mondom, sajnálom,  elfogadnád? – állt velem szemben. Egész lényéből áradt az eltökéltség, valamit nagyon akart...

Sajnálom?  Oldalra döntöttem a fejemet. Elfogadnám? Neeeeeeeeem. Ezzel már elkésett.  További éveimet megszámlálhatóvá tette. Bármelyik pillanatban meghalhatok – nem olyan leszek, mint az átlag – ezek után csoda, ha megélem a 30-at. Sokan pályáznak a fejemre, és egyszer valakinek sikerülni is fog. Talán jobb is... 

Megráztam a fejemet a nemleges válaszra. – Elkéstél vele már réges-régen.  

Bólintott egyet, és újra közelebb jött.  Kihasználta a pillanatnyi nyugalmamat és máris vetette be magát. Közel hajolt hozzám.  Egyik kezével végig cirógatatta az arcomat. 

– Most is olyan szép vagy – sóhajtotta. – Büszke vagyok rád – suttogta. Tekintetünk újra találkozott, de most haragom hirtelen párologott el. Ott volt előttem,  ott az, aki tönkretette az életemet! Mégis egy pillanatra megnyugvás töltött el, hogy mellettem van, és nem kell már kutatnom. Csak EGY pillanatra! 

– Most fuss, míg tudsz! – mondtam halkan közénk és nyaltam meg az ajkamat. – Legközelebbi találkozásunkkor nem leszek már székhez kötve,  és nem leszek ily kedves, hogy hagylak futni – rántottam meg a kezemet újra. 

– De igen. Ismerlek! – hajolt még közelebb hozzám, ajkaink szinte már össze is értek.  Lehunyva a szememet vártam,  majd hirtelen fejeltem meg. 

– Csak hiszed! – koppant a fejünk és tántorodott meg. Hitetlenkedve nézett rám.  – Nem vagyok az, akit ismertél. Megedződtem! – vigyorogtam rá.  Homlokom lüktetett az ütésre, valószínűleg egy kisebb púp fog nőni,  de már most megérte megütni.

Újra visszahajolt hozzám.  – Dehogy... Ez csak egy maszk. Ugyanolyan törékeny vagy, mint régen!  – fogta meg az arcomat. Érintése apró szúrásokat idézett elő a testembe. Nem volt kellemetlen, csak olyan, mintha az érzések újra a felszínre akarnának bukkanni, melyeket elástam már magamban régen.  Homlokon csókolt.  Akaratlanul is lehunytam a szemeimet és éreztem,  ahogy a testi kontaktus előidéz bennem mindenféle érzést és vágyat.  Felszakította az elnyomott érzelmeim, mint kampós kés a bőrt,  ha beleakadt. Rám nézett azokkal a szürke szemekkel szeret teljesen, mire csak fintor futotta az arcomra. 

– Nincs igazad... – mondtam, noha szívem mélyén megmozdult valami. Valami olyasmi, mely azt suttogta,  hogy nagyon is igaza van. 

– Szeretlek! – lépett véglegesen el tőlem és visszaalakult azzá,  aki bejött az ajtón.  Arcára újra kifejezéstelenség ült ki. Nem tudom, hogy csinálta,  de én is meg akartam tanulni, mivel most egy nyitott könyvnek éreztem magamat, akiben bárki simán olvas egyetlen egy rezdülésből is akár. 

Zavartság jelent meg rajta, de tartottam a farkasszemet, legalább ebben nem akartam veszíteni.  

– Menekülj!  – suttogtam ridegen. – Ne feledd, megtalállak! 

– Alig várom!  Tárt karokkal! – mosolyodott el, megvillantva a fehér fogait és halk léptekkel indult meg az ajtó irányába.  Már megint kicsúszott a kezeim közül.... Francba!

James Liare:

Halkan csuktam be magam után az ajtót. Remegve fújtam ki a levegőt.  Nem gondoltam volna, hogy ennyire is utál. Fel se merült bennem. Egyszerűen képtelenségnek gondoltam! De... 

Zsebre vágtam a kezeimet és még egyszer utoljára visszanéztem az ajtó felé,  mely mögött még most is ott ült Beth... Végig követtem a tetteit, amit nap-nap tett. Felkapaszkodott,  csak hogy bosszút álljon rajtam. Valahol büszkeség töltött el – az én művem volt. Én tettem ilyenné őt.  És milyen gyönyörű még most is... Mosolyogva magamban indultam meg az ismert szürke folyosón. Léptem halkan kopogott a márvány padlón. Minden kanyarban katonával találkoztam, akik állig fel voltak fegyverkezve. Készültségbe volt mind rendelve. Hogy miért? Egyrészt Beth miatt, másrészt az ikrek miatt. Mindhárman a kiszámíthatatlan típusba tartoztak.

Megállva a kopottas vasajtó előtt háromszor koppantottam a felületen, mire lenyomtam a kilincset és benyitottam. A szoba koszos fehér falain kárpitok lógtak le, néhol egy-egy térképpel megszakítva a sorrendet. Annyira nagy teremnek nem lehetett mondani, de egész sokan elfértek benne. Velem szembe volt az asztal, ahol már a báró ült. Katonásan rövid haja az égnek meredt, furcsa szemüveget viselt és azon keresztül szemlélt.

– Üdv... Szép kis műsör volt – jegyezte meg gúnyosan és intett, hogy foglaljak helyet, így vele szembe leültem egy fotelba. Nem válaszoltam a megjegyzésre, nem akartam beszélni a dolog háttérbeli emlékeiről. Semmiképp se szerettem volna feleleveníteni a múltam azon részét, melyben Annabeth is helyet foglalt.

– Viszont biztosíthatom, hogy ő lesz az – mosolyodott el és csak reméltem, hogy nem egy rugóra ját az agyunk.

– Biztos? – ráncoltam a szemöldökömet.

– Igen – tolt elém egy fotót, melyen Beth csuklója látszott – rajta két háromszöggel, melyek alapjaikkal voltak szembefordítva, így az egyik csúcs a tenyere felé mutatott, míg a másik a könyökhajlata felé. – Ez az... Apró írásból épül fel elvileg a minta.

Figyelmesen fogtam meg a képet és néztem meg. Tényleg igaz lenne? Lehetséges, hogy ő? Miért? – Hogyan? – kérdeztem végül.

– Van egy végtelen kő a bírtokunkban, az hozta ki halványan a jelet, maga észre se vette, ahogy a lány se, de ez a szemüveg – mutatott arra, melyet éppen hordott. – És valószínűleg asgardi isteneink szemét se kerülte el, biztos, ha találkozott Thorral, csak idők kérdése, hogy mikor esik le nekik is, így sietnünk kell, nehogy kicsúszunk az időből, míg lépéselőnyben vagyunk. – tette össze a kezeit.

– De ő... – kezdtem bele.

– Magától jött ide, és elég jó hekker, sikerült a rendszert megbuherálnia. Így is, úgy is használtam volna, mint maga is látta eléggé eldobta magától már az életet – döntötte oldalra a fejét és nézett rám fürkészve. Mire csak bólintottam újra.

– Ssssshhh! – jött egy szisszenő hang az egyik homályos sarokból, mire mindketten arra kaptuk a fejünket. Egy alak bontakozott ki a homályból. Fekete haja tökéletesen hátranyalva, élénk szemeivel minket lesett. Fehér inget viselt fekete nyakkendővel. fekete térdig érő kabáttal és fekete nadrággal. A hírekből azonnal felismert az asgardi istent, Lokit. Végigmért mindkettőnket, csak azután köszörülte meg a torkát. – Ki ez a nő?

– Annabeth Outlaw – mondta komoran a báró. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

Halkan felnevetett. – Elég tüzes a lány, a haragja pusztító, melybe bele is fog halni. Kell nekem, ne engedjék el! – jegyezte halkan, de tisztán, érthetően és került ki minket, majd néma léptekkel el is hagyta a szobát.

***

Natasha Romanoff:

Többször is megforgattam a kezemben a cetlit, miután Fury odaadta. Hova mentél Anna? Mi a fenébe keveredtél? Merengtem el a kérdéseken.

– Áhhh Natasha drágám! – nyitotta ki Tony az ajtót és lépett a tárgyaló terembe, ahol én ültem egyedül. Valami puccos eseményről jöhetett, mivel zakót viselt inggel és kibomlott csokornyakkendő lógott a nyakában. Fekete haja pont úgy nézett ki, mint aki elaludta. Azonnal mellém pattant és ült le. – Ohh a titokzatos cetli! – lopta ki a kezemből. – Ki ez a nő? Látszik, hogy ismered! – támaszkodott meg és nézett rám érdeklődően. – Valamit tudsz, te és Steve és Fury, amit nem vagy hajlandó elárulni. Csak nem egy sztriptízes? Nem nagy szégyen – vigyorodott el, majd máris visszavette a komoly maszkot az arcára. – De most komolyan!

– Nem tudom – fújtam ki a levegőt. – Régen ismertem, most már azt se tudom kicsoda, mit csinál...

– Ugyan már! Valami biztos van! Nézted már a szobáját? Lehet naplót ír? – találgatott erősen grimaszolva. – Fiatal, azok szoktak, nem? 

– Nincs – jegyeztem meg halkan.

– Bármekkora profi, mindenre ő se tud figyelni és nem tűnik profinak – tette az asztalra a kezét és idegesítően dörömbölt az ujjaival a férfi. – Tehát mi az, amit régről tudunk róla?

Tompa léptek közeledtek és a következő pillanatban Thor sétált be, kezében a kalapácsával. – Mi történt? – kérdezte mély orgánumú hangján, mire csak legyintve mutattam a cetlit. – A nő? – lepődött meg. 

– Natasha! Ne tereld a témát! – szólt közbe Tony. – Mit tudunk róla?

– Van egy tetoválása... – jegyezte meg Thor hirtelen, mire értetlenül néztem fel rá.

– Nem, nincsen – ráztam meg a fejemet.

– De – bólintott. – Láttam. A csuklóján két háromszög – vett elő egy lapot és firkantotta le nekünk. – Elég halvány volt és kékes fénye – vont vállat. De én és Tony a lap fölé hajoltunk és néztük meg a firkát. Kicsit ugyan elcsúszott volt, de a háromszögek tökéletesen látszottak.

– Várj! – mondta Tony. – Ez ismerős... Múltkor láttam az akták között...