Hellobello!
Meghoztam az új részt!
Kezd forrósodni a helyzet. Remélem tetszik!
Ebben a részben egy másik blogger társam írásának főszereplője került bele. Úgy mond egy "szövetség" van köztünk, így egy alkalommal felhasználom a karakterét, ahogy Isabell-t is.
Jó olvasást! :)
***
Baszki! Komolyan jobb szót nem tudtam a helyzetre mondani.
Baszki. Ekkora pechet! Nem is értem, hogy mit gondoltam?! Csak úgy lazán
bemegyek, elnyerem a bizalmukat, kikutatom Jamest, majd megölöm és távozom? Hát
kész röhej vagyok! Nevetséges, hogy ilyen könnyűnek hittem. Némán
nevettem magamon, hogy mégis milyen könyvbeli helyzetre gondolhattam... És nem
segített, hogy találkoztam James-szel, sőt csak még zavartabbnak és
idegesnek éreztem magamat. Mintha a rendezett gondolataim közé egy kést szúrtak
volna bele, mely mindent szétvág, szétzilál.
Elkezdtem rángatni a karjaimat, eléggé esélytelennek tűnt.
– Bazd meg! – sziszegtem és tovább vonaglottam a székben, hogy mégis miért nem
szakad el a tetves kötél.
Majd hirtelen törte meg a nyöszörgéseimet, szenvedéseimet az ajtó nyitódó
hangja. Azonnal felkaptam a fejemet és ért el a következő sápadó roham.
James jött vissza? Oh, neeeeem!
Magas, peckes alak lépdelt be. Fekete kabátot viselt széles vállain fekete nadrággal.
Alatta fehér ing feszült – tökéletesen kirajzolva mellkasát. Fölötte egy sötét
színű nyakkendőt kötött meg precíz háromszög alakban. Kezében egy sétapálca
foglalt helyett, és mikor megállt előttem – vékony ujjai között kezdte el
forgatni. Ében fekete haját hátratűrte, noha egy tincs zabolátlanul az arcába
lógott. Sötét szemeivel felmért, megvizsgált, és minden egyes
rezdülésemet megjegyezte. Vékony, duzzadt ajkai halvány, sejtelmes
mosolyra görbültek, mely engem nem éppen lenyugtattak. Loki, a baj istene állt
előttem, akit az illúzióban láttam. Azonnal harag és félelem
kavarodott fel bennem. Megjelenése nem éppen bizakodó volt a számomra...
– Loki – dőltem hátra a székben és meg se próbáltam ideges lenni. Hideg
nyugalmat igyekeztem sugallni egész testtartásommal – kifejezni, hogy nem félek
tőle.
– Ms. Outlaw! – jegyezte meg olyan gúnnyal a nevemet, hogy
kezem szinte lendült volna egy csattanó, égető pofonra. De ott volt a
fejemben az illúzió továbbra is, ahogy mindent beborított a vér és "Te
akartad ezt" mondat. Apró grimasz futott végig az arcomon, de összeszedve
magamat továbbra is ridegen néztem rá.
– Fortyog benned a harag – indult el körbe, mint vadász, aki a prédáját
figyeli és támadja le.
– Benned meg a hatalomvágy – válaszoltam unottan reflexből.
– Fel fog emészteni, de ez valahogy téged nem érdekel. Csak, hogy
megöld... Che... – rázta meg a fejét. – Mert szeretted. Kicsinyes, emberi
érzés, mely ostobaságot generál.
– Csak azért mondod, mert sose érezted, milyen, ha szeretnek – villant rá
a tekintetem.
– És pont e miatt a harag miatt leszel tökéletes – fejezte be a gondolat
menetét, kikerülve a megjegyzéseimet. Semleges arccal figyelt, de volt benne
valami… Valami nem kézzel fogható érzés. Se nem negatív, se nem pozitív.
Vágyszerű.
– Mégis mihez? – néztem rá. Pont előttem állt meg és támaszkodott úgy meg
a szék karfáin, mint 5 perccel ezelőtt James. De ez más volt. A levegő
teli volt utálattal, feszültséggel. Mindketten irtóztunk a másiktól, mire
pimasz mosoly keletkezett az arcomon.
– Azt hittem, hogy isten létedre kissé méltóságteljesebb vagy. De szimplán csak
egy embernek tűnsz, aki hisztizik a hatalomért.
– Úgy gondolod? – jelent meg az arcán egy ördögi mosoly, ahogy széthúzta az
ajkait és kivillantak fehér fogai.
– Igen, úgy! – néztem vele farkas szemet, de forogni kezdett a gyomrom.
Tekintete olyan mélységet árult el, megannyi érzéssel, hogy fulladozni
kezdtem szinte alatta. Noha fogalmam se volt, hogy a kisugárzás, mitől
támadt, de fojtogatóan tekert körbe. Sokszor mondják, hogy
szem a lélek tükre. Végre megértettem, hogy miért is... Azonnal elkaptam a
fejemet – nagy hiba volt – máris nyomást éreztem, hogy megvillant az
uralkodó képessége. Most is fölöttem gyakorolta, azzal hogy nem néztem a
szemébe.
– Undorító vagy! Mit akarsz tőlem? – grimaszoltam egyet elhajolva
tőle. Ennyit a pimasz énemről... Mély levegőt vettem, hogy újra összeszedjem
magamat, és akaratomat kinyilvánítsam. Ha egy James Liare nem tört meg, akkor
egy Loki sem fog.
– Csak nem megadta magát, kedves? – vigyorgott egyre jobban rám, akár egy
kisgyerek. Nehéz volt elhinni, hogy az, aki ekkora kalamajkát okozott New York-ban,
az ennyire örüljön, hogy eggyel több vagy kevesebb ember fölött gyakorolhat
hatalmat.
Felnéztem rá, mint aki menten egy kanál vízben is meg tudná fojtani, és
lényegében így is volt. Ha szabad lettem volna, akkor már biztos, hogy nem
kelne fel a padlóról.
– Süket is vagy?
– Nem. Csak szeretem, ha behódolnak nekem. Ne mond, hogy te nem, mikor
számítógépes izéket törsz fel. Minden alkalommal újabb rendszert teszel
magadévá – lökte el magát a széktől és vizslatott továbbra is.
– Mit. Akarsz. Tőlem? – sziszegtem a kérdést és újra megrántottam a
csuklómat szorító kötelekből az egyiket.
– Majd meglátod, több eszed lehetne – nézett homlok ráncolva rám. – Pont
te, aki senkiben sem bízol... – indult meg kifelé lassú, komótos
lépésekkel, kezében pörgetve a pálcát, végül ütemesen kezdett el vele
kopogni.
– SOSE! – kiáltottam utána. – Soha nem fogok segíteni neked.
– Még akkor sem, ha ezzel megölheted Jamest? – fordult egy pillanatra
vissza és azonnal nyeltem egyet, ahogy a gondolat megfogott. De kiment, mire
visszavághattam volna valamit.
Dúltam-fúltam haragomban. Nem elég, hogy a Hydra elkapott, de erre még
kaptam egy hataloméhes, kisgyerek istenséget, aki valamire fel akar
használni! Kimondottam rossz arányaim voltak, sőt! Itt az
ideje, hogy léphessek, de végleg erről a tetves helyről. Amikor
terveztem, akkor nem éppen így gondoltam. Azonnal körbenéztem a szobába,
hogy mit is használhatnék... Bár a falakon semmit sem láttam, az ajtón
kívül nem volt itt semmi sem. Egy nyamvadt vágó eszköz vagy bármi
más. Teljesen üres volt, úgy tűnik, hogy kimondottan kiélvezték a
tárgyak el-kipakolását.
Rángatóztam, tagjaimat húzogattam, de egyik se akart engedni a szorításból.
– Nem hiszem el – átkozódtam tovább és ez így ment percről-percre. Óráról-órára...
***
Steve Rogers:
Újabb lapozás, újabb oldal. Már nem is tudom pontosan, hogy mióta ültünk
itt és nézegettük az aktákat. De nem egyet, vagy kettőt, esetleg
hármat. Mivel Tony nem emlékezett arra, hogy pontosan hol is látta a
háromszögeket, így nekiállhattunk páran az összeset megnézni, mely nem
volt éppen a legjobb időtöltés, mikor már a századikat rágta át az ember.
– Gyerünk, gyerünk emberek! – tapsolt egyet a milliárdos. – Így sose
fogunk végezni!
A válasz csak morgás volt. Pont ő sürgetett minket, mikor alig nyúlt párhoz,
noha legalább vizet és fánkot biztosított.
– Tony még mindig nem emlékszel? – tette fel Natasha a kérdést. Rajta is
látszott már, hogy elege van a papírlesésből.
– Mondom, hogy nem... Szerinted mit csinálok? – harapott vele jóízűen egy
fánkba. – Hmm, ez a fánk tud valamit – sóhajtott fel. – Véletlenül nem tudod,
hol van az akta? – tette fel a kérdést a süteménynek.
– Legvalószínűbb, hogy egy édesség meséli el neked – jegyeztem meg kissé
csípősen. Néha igazán meg tudott lepni a bádogember a viselkedésével. És
segítőkészsége világhírű. Csak ha nagyon muszáj, akkor
hajlandó. A papírok nem érdeklik... Pedig ő is kíváncsi lehetne, hogy ki
Fury új diákja. Valahogy túl más a lány, túlzottan. Amilyen fiatal,
olyan mély érzéseket hordott a tekintetében... Emlékezem vissza, mikor
találkoztunk, de ügyes is...
– Én ezt most passzolom! – dobta le magát Clint egy székre. Megnyúzott
arca kialvatlanságról árulkodott. – Most jöttem meg és azonnal irodai
munkás lettem... – ásított. – Pedig Bobbival se beszéltem még – vette elő a
telefonját.
– Na, tessék. Én legalább nem nőzök – mutatott a playboy Clintre.
– De nem is keresel – hajolt ki Natasha. Vörös fürtjei megvillantak a
fényben.
– Várjatok! – sétált ki Bruce egy akta kupac mellől. Szemüvege lecsúszott
az orra végére és nézett mindenkire, kissé tanárias beütést keltett. –
Azt hiszem találtam valamit – emelte meg a vékony laptömeget, melyet a kezében
tartott.
– Mutasd! – sietett ki Thor is a többiekhez és állt meg a doktor mellett. Egy
fejjel magasabbról olvasta el, mit Banner tartott neki.
– Azt hiszem... – kezdett bele Bruce. – A Kapitánynak mondani fog ez valamit...
– rakta le az asztalra, hogy mindenki láthassa. Én és Tony azonnal fölé
hajoltunk, és húztuk szét a lapokat.
– Ezt nem hiszem el ... – jelent meg Tony arcán egy grimasz. Ugyanis a papírok
egy lerombolt épület képei voltak és fekete–fehérek. Vagyis nagyon régen
készültek. Mellette újabb lap mutatott egy fegyvert, melyben kék töltet
világított.
– 1945... – olvasta el a dátumot Tony, de hangja sokkal mélyebb és komorabb
lett, mint eddig volt, még a fánk is visszakerült a dobozba.
Újabb fotó egy szimbólumot mutatott, mely egy koponyát ábrázolt. Szemei
feketén meredtek a semmibe, és ott ahol a nyakhoz kellett volna illeszkednie –
csigolyák helyett, 8 polipkar bukkant ki és ágazott szerte.
– Hydra... – pillantottam fel, az arcomon aggodalom suhant át. – Bucky
után Annabeth lenne az új jel? – húztam el a számat. Nem szerettem
visszaemlékezni a dolgokra, akkor veszítettem el Buckyt és a Hydra tönkretett..
– Ki van zárva – vágta rá Natasha. – Régóta ismerem. Nem ő...– akadt meg
a mondatban. Hamar felfogta, hogy az az Annabeth, akit eddig ismert, az
már nem létezik. Valami bosszúéhes, haragos, rejtélyes nő került a
helyébe.
– Nem – mondta Bruce. – Ezt nézzétek – húzott elő egy fényképet, melyen
egy boríték látszott. A felirat rajta réges-régen elmosódott, ahhoz, hogy
olvasható legyen, de tökéletesen látszott rajta a két fordított
háromszög, mely csak a jobb sarokban foglalt helyet.
– Igen – mondta Tony. – Ezt láttam.
Újra kezembe vettem az aktát, igyekeztem összepárosítani, hogy ki lehet
Annabeth. Egyszerűen nem akartam
elhinni, hogy az lenne, de akkor mi köze a szervezethez…
– Fiatal... Ha Hydrás... – néztem rájuk, mindenkinek az arcán ugyanazt
olvastam le, mint a sajátomról. Senki se akart igazat adni és csak reméltük,
hogy tényleg nincs köze semmihez.
– Meg kell keresnünk! – mondta halkan Thor. – Ha tényleg az, amiről beszéltek,
akkor az is lehet, hogy ezért ment el...
Natasha falig fehéredett, ahogy a többiek se éppen örültek. Ha Hydrás...
Ha tényleg köze van a dolgokhoz...
Mindenki egyszerre mozdult és viharzott ki a teremből. Ideje lesz
megkeresni Annabeth-t és beszélni vele!
***
Annabeth Outlaw:
Félig elaludva ültem a helyemen. Még mindig az átkozott székhez kötözve,
mikor egy lány jött be. Fiatal volt, biztosan nem töltötte még be a 18–at.
Barna haja laza copfba volt kötve. Szürkés szemeivel vizslatott engem.
Nem egy erős alkatnak tűnt, kopottas ruhái meg elárulták helyzetét. Talán
egy szolgáló. Úgy tűnik erre is van pénz itt már... Minden mozdulatát
figyeltem.
Kezében egy tálcával egyensúlyozott, melyen egy tányér volt valami zöldes
cuccal és egy pohár víz.
– Szia – köszöntem rá és csak ekkor esett le, hogy mennyire is éhes,
főképp szomjas vagyok. – Ki vagy?
– Florica – válaszolta halkan és rakta ölembe a tálcát.
– Mint látod meg vagyok kötözve.
– Tudom – bólintott egyet, kissé tört akcentussal beszélt, de lehetett
érteni. – Mondták, hogy segítsek.
– Inkább kihagynám az étkezést, de azért kösz.
– Nem raktunk bele mérget, ha emiatt idegeskedsz – felelte, mire csak felhúztam
a szemöldökömet, végképp nem hittem neki.
– Kösz, de akkor is kihagyom, inkább csak
innék – ráztam meg a fejemet, mire csak bólintott és tartotta a számhoz. Úgy
tettem mintha kortyoltam volna, majd megráztam a fejemet és a pohár kiesett a
kezéből. Hangos csapódással szilánkokra tört. Ártatlan arccal néztem rá,
Florica azonnal nekiállt összeszedni a darabkákat. Pár ügyes mozdulattal léptem
egyre, hogy ne vegye észre.
Hamar a nagyobbakat a tálcára rakta, majd
ki is viharzott. Ez gyors volt... Valószínűleg nem nagyon kedvelt meg...
Ekkor próbáltam felvenni a nálam maradt
darabot.. Próbáltam... Annyira a székhez voltam erősítve, hogy sehogyan se
tudtam a kezembe juttatni a darabot, hogy kiszabadítsam magamat.
– Picsába már! – morgolódtam. Kezdett
betelni a pohár. Nem igaz, hogy nem tudok szabadulni! Egy kibaszott kötél
miatt? Tovább mocorogtam, már véresre horzsoltam a csuklóimat, de nem érdekelt.
Majd a székkel kezdtem el ugrálni, kihasználva a súlyomat. Reméltem nem annyira
tartós és hamar összetörik alattam. Ugyan tudtam, hogy figyelnek a kamerákon
keresztül, de legalább a kötelek hagyjanak már békén.
Dübörgés hallatszott, ahogy egyre-egyre
közelebb került. Ugye nem hozzám?
Még gyorsabban kezdtem ugrálni, ahogy
reccsenő, szisszenő hanggal kezdte megadni magát a szék.
– Gyerünk, gyerünk! – suttogtam és nem
érdekelt, hogy mennyire is fájt, de tovább mozogtam.
*Reccs*
Hallatszott és először az egyik lába tört el és engedett a karfa, majd, ahogy dőltem
a másik is.
– Végre, bazd meg! – kiáltottam fel, de
ekkor szinte bevágták az ajtót és néztem fel, hogy ki is jött be. Már azt
hittem el akarnak vinni, de mikor egy ismerős arccal kerültem szembe, hatalmas
sóhaj hagyta el a tüdőmet.
– Bucky! – vigyorodtam el.
– Sietnünk kell! – léptett mellém és vágta
el a madzagokat és rángatott talpra. Végig néztem rajta. Katonai ruhát viselt,
de színtiszta feketét. Fém karja tökéletesen látszódott a vörös csillaggal.
Barna hosszú haját most összefogta meglepetésemre. Nem is állt neki rosszul. –
Áramszünet van, addig el kell tűnnöd, csak egy ideig kísérlek el. Már így is
jönnek! Érthető voltam? – vonszolt kifelé, alig tudtam vele lépést tartani.
– Igen, mondjad a tervet!
