13. Rész - A titok nyitja

Hellobello!

Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam a részt, teljesen elcsúsztam vele, nagyon sajnálom és innentől kezdve sajnos suli miatt nem fogom tudni tartani magamat a heti 1-hez hanem 2-3 hetente lesz rész, de igyekszem előre szólni. Sajnálom, hogy várnotok kellett, de remélem jó lett!

Zene: Avengers 2 : Age of the Ultron Soundtrack - Heros

Jó olvasást! 

***

Úristen!  Mindjárt!

Már vártam az erős csapást, de valaki elkapta a karomat időben és próbált felrántani. Fél manőver közben néztem bele a maszka, annak is a piros szemeibe. Peter volt az, aki elkapott, a lábain lévő szerkezetekkel, de olyan erővel zuhantunk, hogy megakadályozni nem lehetett a dolgot. Tompán csúsztunk a vízbe, azonnal elmerültem a karok között. A hideg víz körbevett, átáztatva a ruháimat, hajamat.

Nagy karcsapásokkal löktem el a férfit magamtól és úsztam a felszínre. 

Tüdőmbe áramlott a hideg levegő,  azonnal fázni kezdtem. Peter újra megtalált.

– Ezt most miért kellett? – nézett rám,  majd leszedte a maszkot,  ő is elázott.

– Mert meg akartatok ölni?  – néztem rá meghökkenve. – És most azonnal eressz el!! – taszigáltam minél távolabb magamtól. Rázott a hideg már,  vacogtak a fogaim, csontomig hatolt a borzongás. Ha pár percig benn maradok a vízben,  biztosan meghalok...

– Vissza kell, hogy gyere! – próbálkozott újra.  – Van mit megbeszélnünk.

– Nem! – nyitottam fel a táskát és a benne lévő pisztolyt szegeztem neki. – Hagyj békén,  vagy meghúzom a ravaszt. 

– Ugyan már! – legyintett egyet, de mikor ujjaim a ravasz köré fonódtak, máris szabadkozni kezdett. – Rendben van, oké,  oké,  csak rakd le azt a fegyvert – emelte fel a kezeit.

Hirtelen süvítő hang töltötte meg a levegőt. Remegve néztem fel, ahol egy fénypont sietve haladt felénk,  majd tőlünk pár méterre állt meg. Egy ember volt, vagy akart lenni, arany–vörös acélruhát viselt, arcán is maszk volt, de amint megláttam, rögtön tudtam, hogy Vasember az, Tony Stark. 

– Ellenséges gép a légterembe – jegyezte meg cinikusan – Üdvözletem Hölgyem és Uram! – repült közelebb.  Még nem örültem ennyire senkinek se, mint most Tonynak. Peterre pillantottam,  akinek arca elkomorodott, majd szerkentyűit begyújtva azonnal kiszállt a vízből és repült fölfelé.  

– De modortalan valaki – fordult a páncél a férfi után, hogy nyomába eredjen, elkapja és visszaráncigálja ide. 

– Ne! – bukott ki belőlem akaratlanul,  mire a maszk fedele felnyílt és megláttam a tv-ből jól ismert arcot. Barna haja csapzottan állt szét,  szemeivel engem vizslatott kíváncsian, arcán mosoly suhant át értetlenséggel vegyülve. Most is meg volt a jól ismert borosta az arcán. – Kérem,  ide fogok fagyni... 

– Persze, azonnal – nyúlt értem.  Hideg vaskarját megfogtam, amivel kirántott a vízből és karjába vett. – Ms.?

– Annabeth, Annabeth Outlaw – mosolyodtam el, de a levegő is bemászott a ruhám alá és simogatni kezdte a bőrömet,  amitől jól megborzongtam. 

– Bocsásson meg – vigyorodott el a férfi, még pillantott egyet Peter felé,  aki a hajóba ért és el is repült.  – Majd erről lesz mit beszélnünk, kapaszkodjon! – csapta le a sisakját. Átfontam karjaimmal a nyakát,  majd lehunytam a szememet. Elindultunk, megcsapott a menetszél, az ingoványos repüléstől azonnal felfordult a gyomrom. Egy repülőgépben simán megvagyok, de így. ..Csak imádkozni tudtam, hogy ne jöjjön ki a mai kaja a gyomromból. De a kíváncsiság nagyobb volt, kinyitottam szemeimet és csodálkozva vettem észre,  hogy milyen gyönyörű helyen is vagyok. New York meseszép volt felülről,  a lámpák égtek és bearanyozták az utcákat, utakon autók ezrei kerülgetették egymást, emberek, mint a hangyák,  apró k és gyorsak voltak. Fantasztikus volt, szavakba se lehetett önteni, milyen eget rengetően szép volt. 

– Csodás, mi? – jött a páncélból a hang.

– Tényleg szép, de talán jobb lenne, ha talajt fognánk valamikor – kerülgetett újra a hányinger.

– Maga tériszonyos? – lepődött meg. – Előbb ugrott ki egy gépből...

– Majd elmesélem, csak szálljunk már le – fordultam el tőle és igyekeztem nagy levegőket venni, nem sokkal később a Bosszúálló bázis kifutóján álltunk meg. Azonnal kimásztam a karjai körül,  de lábaim elengedtek és összecsuklottam. 

– Oh ennyire sármos vagyok, hogy levettem a lábáról? – vigyorodott el és karomnál fogva felrántott és bevonszolt az épületbe. 

– Hát igen Mr. Stark, lehengerlő – szálltam bele a játékba.  

– Tudtam én – ültetett le a nappaliba egy székre és hozott nekem italt. 

– Köszönöm – vettem át és lehúztam. Alkohol kellemes íze marta végig a torkomat és máris felmelegedtem. – Ez kellett ide – motyogtam jól esően, nem vagyok alkoholista, de mindig szívesen iszok erőset. Lenyugtatott szokás szerint, feloldotta napi nyűgömet, gondolataimat, hidegrázásomat.

– Jól sejtettem – vigyorodott el és leült mellém. – Tehát Ms. Outlaw, mi is történt ott kinn? Csak nem a barátját fürdette meg a higiénia elhanyagolása miatt?

– Kac kac – mosolyodtam el. – De nem, nem sikerült eltalálnia – legyintettem egyet.

– Kap még egy italt és elmondja, oké? – vette ki a kezemből az üres poharat, mire csak bólintottam. Noha nem éppen most volt kedvem az ilyet megbeszélni, mikor tocsogtam a víztől, majdnem megöltek, több száz métert zuhantam és egy páncélember hozott egy bázisra... Mintha nyugis nap lett volna... Nagyot sóhajtva próbáltam rendbe tenni a gondolataimat. De mintha ma szétestem volna darabokra. szó nélkül vettem át a poharat és ittam bele, nem hallottam már, hogy Mr. Stark mit is mond, csak, hogy tátogott a szája... Megszűnt létezni a világ körülöttem, egy síkra kerültem, se hangok, illatok, érzések nem maradtak, csak én és a körülöttem lévő környezet képe. Óvatosan, szédelegve álltam fel, lehet, megkérdeztem, hogy mi bajom van, de már nem is emlékeztem rá. A látásom képekre bomlott, hirtelen nagyon melegem lett, mintha a száraz sivatag kellős közepén jártam volna, légzésem felgyorsult és lüktetett a halántékom. Erős ujjak fonódtak a kezemre, erre akaratlanul is felfigyeltem, kezemből kiesett a pohár, mely csillogó szilánkokra tört össze... Felnéztem az alakra, nálam egy fejjel lehetett magasabb. Izmos alkat volt széles vállakkal, per pillanat egy sötét inget viselt, melynek nyakrésze ki volt gombolva, fedetlenül hagyva napsütötte bőrét, hozzá sötét farmert viselt. Hideg szürkéskék szemei tiszteletet parancsoltak, száját vékony vonallá préselte és engem figyelt, rám összpontosult. Arcát pár napos borosta keretezte és szőkés, hosszú haját összekötötte a tarkójánál. Tekintetünk találkozott, nem volt ő más, mint Thor, az isten... Ez volt az utolsó pillanat, amire emlékeztem, megszédültem, valaki még elkapta a karomat, de elsötétült a világ és eszméletemet vesztettem.

***

Peter Quill:

A hideg rázott már, mikor visszatértem.

– Hol a lány? – jelent meg Drex a szobám ajtajában, miután hideg, nedves rongyaimat átvettem valami újra. Számon kérő tekintetét kerültem, nem akartam magyarázkodni, hogy ott hagytam a vízbe, mert valami páncélozott retardált el akart kapni.

– Jöttek érte – vontam vállat, mikor lepakoltam a fegyverem az övemről és a kék bőrű izomkolosszus mellett kislisszoltam. 

– Ott hagytad? – jelent meg váratlanul Gamora mellettem. Már csak ez hiányzott nekem, szemernyi kedvem sem volt magyarázkodni. 

– Igen, fémember elvitte – vontam vállat lazán és próbáltam nem törődöm stílust alkalmazni. Újra felrémlett bennem a pillanat, és ahogy a lány megállította. Eggyel jövök neki... Enyhe mosoly jelent meg az arcomon. 

– Kereshetjük újra meg – sóhajtott bosszúsan a zöldbőrű nő.  – Miért kellett elengedned? – ráncolta a homlokát.  

– Majd még fogunk vele találkozni,  akkor leszállítjuk az apjának – pillantottam a csoportra. – Csak nyugi – mutattam a kezemmel is, mielőtt még idegesek lennének.

– De most lőttek a pénzről! – csattant fel a nő, akinek kimondottan jól állt a harag, de jobban preferáltam, ha mosolyog...

– Gamora – jegyeztem meg nyersen, mindenképp le akartam már zárni a témát.  Farkasszemet néztem a nővel,  furcsa barnás tekintetét elfordította nem sokkal később.  – Fogunk vele találkozni.

– Egyetértek Peterrel – jelent meg szőrös kis társunk Rocket. Aki rám kacsintott. 

– Sikerült?  – kérdeztem meg azt, amiről senki más nem tudott csak mi ketten. Vagyis, hogy Rocket adott egy kis kütyüt, amitől nyomkövetőt juttattam a nő szervezetébe, mikor zuhant lefelé. Nem gondoltuk, hogy szükség lesz rá, így addig be se adtuk neki.

– Mi folyik itt? – lépett Gamora közénk, mire Rocket el kezdte magyarázni a dolgokat... Az ablakhoz sétáltam addig és lepillantottam a város tünedező fényeire. Régen, valahonnan innen származtam... Régen... Már nem emlékeztem, hogy milyen is volt itt lenn élni, csak az anyám arca rémlett fel előlem, ahogy a kórházban hozzám beszélt. Amit akkor tettem… A mai napig nem voltam rá büszek

– Peter Jason Quill! – törte meg merengésemet egy éles női hang.

– Mi az Gamora? – válaszoltam unottan és a kis társasághoz fordultam újra. Mind engem néztek. – Most mi van? – tártam szét a kezemet, mint egy ártatlan bárány.

– Menjünk! – jegyezte meg élesen és sebes léptekkel ment a vezérlő terembe, hogy a hajóval tovacsússzunk. – De legközelebb én fogom a kiscsajt elintézni – sziszegte haragosan, de tudtam, hogy nincs benne igazi düh, annyira nem érdekelte a pénz, inkább az zavarta, hogy felesleges kört futottunk ezzel.

*** 

Annabeth Outlaw:

Zúgott a fejem, mintha ezer meg ezer harsona szólt volna a fülem mellett. Fájt és ahogy megmozdultam, azonnal bukfencet ugrott a gyomrom.

– Hol vagyok?– nyögtem fel és nyitottam ki a szememet. Homályos, összemosott képekkel találtam szembe magamat. Hasogatott a fejem, hallásom nem akart tisztulni és alig láttam. Ezen kívül nyugodtan szedtem a levegőt és több bajom nem volt egyelőre. Megtámaszkodtam a puha, selymes anyagon, ami valószínűleg egy ágyhuzat volt és felültem, mikor erős kezek löktek vissza.

– Mi a... – nyögtem fel, ahogy a fejem visszahanyatlott és megint rosszullét kezdett környékezni. Inkább gázolt volna el valami, még azt is jobban viseltem volna, mint ezt.

– Ne mozdulj! – jött a mély orgánumú férfihang, arra pillantottam, de még nem tisztult ki eléggé a látásom. Sokáig fókuszáltam, míg a szőke haj, izmos test és szürkéskék szemek össze nem álltak. Asgard trónörököse, A viharok istene, maga Thor ült az ágyam mellett.

– Ez valami vicc, ugye? – krákogtam, nem akartam elhinni az egészet. Komolyan arra ébredtem, hogy egy Isten ült mellettem? 

– Nem – jelent meg hátul egy szemüveget viselő egyén. Göndöres barna haja szerteszét állt, lilás inget viselt. Barna szemeivel rám pillantott, majd vissza a kezében lévő papírokra. – Bruce Banner – nyújtotta felém a kezét, mikor az ágyhoz ért.

– Annabeth – szorítottam meg gyorsan és el is engedtem. Nem éppen ujjongtam, hogy a Bosszúállók közé csöppentem be. Valahogy mindig is el akartam őket kerülni, erre most itt vagyok… Ohhh nem!  Bármennyire is belementem Fury ajánlatába, ezt akkor sem akartam. Nem érdekelt a világ, hogy ki kivel harcol és miért, engem csak James érdekelt és hogy végre láthassam megölni, csak is ezért egyeztem bele a kiképzésbe.

*Csörr, Csörr* Szólalt meg a zsebemben lévő telefon. – Nem ázott el? – lepődtem meg és azonnal felnyitottam, nem érdekelt, hogy éppen engem néztek a szobában lévők.

– Haló! – szóltam bele.

– Delta üzeni – jött egy hang. – Liare megvan, Sokóviában!