Hellobello!
Nahát, nahát, elérkezett az évad utolsó része, amit nagyon vegyes érzelmekkel írtam meg. Mikor a blogba kezdtem, nem is gondoltam, hogy idáig eljutok, aztán tessék.
Igazság szerint, nem így terveztem a végét, de hát alakulgattak a dolgok bennem is. Úgyhogy aszerint jött ez a rész. Egy kis Bucky, Hydra, és egy temetés...
Nehéz szívvel fejeztem be, de valahol örültem is, hogy befejeztem. De! Lesz folytatás! :)
Igaz, arról külön bejegyzélst fogok írni, hogy mik változnak, mik maradnak, emnnyit kell várni, és a köszönet nyilvánítás természetesen.
Addig is! Köszönöm, hogy velem tartottatok eddig! Jó olvasást! :)
***
James Liare:
A tudás néha
fájdalommal jár. Lehet jobb inkább a tudatlan, ostoba állapot, minthogy az őrlődő
igazság, de minél tovább húzzuk, annál jobban fáj, esetleg, ha véletlenül
magunk derítjük ki, akkor pedig az elárultatottság érzésével élünk. Nem tudom,
hogy melyik a jobb, de most örömmel bújnék az ostoba, süket ember bőrébe, hogy
a saját képzeletem mentsváraiban andalogjak. Megkímélném szívemet a
fájdalomtól... Bármennyire is üvölt az elmém, hogy felejtsek, hogy ezeket nem is
érzem, mégis a belsőm... Meghasadt.
– Miért? –
motyogtam magam elé a csöndben, mikor a szobámban egyedül maradtam végre. Így
is hihetetlenül kellett igyekeznem, nehogy az arcomról leríjon, mikor megjött
Rumlow a pálcával, Strucker számon kérte és bevallotta, hogy nem bírta
megállni, hogy ne lője le... A kis féreg, fogalma sincs mit tett! A báró még
egész nyugodtan viselte, hiszen neki mire is kellett volna Beth? Kihallgatni,
mosott katonát csinálni? De én?... Azt hittem, hogy azonnal megölöm akár a saját
két kezemmel. Végett vetett Beth életének, akit maximum én ölhettem volna meg?!
Én! Az én dolgom lett volna! Csak nekem volt jogom hozzá, hogy az utolsó
pillanata is én legyek, ha nem törik meg az akarata a sok kérlelésre. Én, én,
ÉN! Erre ez a senki, ez a megégett arcú szörnyeteg, ez tette vele! Oh, az én
drága Bethem! Egyetlenem...
