Hellobello!
Nahát, nahát, elérkezett az évad utolsó része, amit nagyon vegyes érzelmekkel írtam meg. Mikor a blogba kezdtem, nem is gondoltam, hogy idáig eljutok, aztán tessék.
Igazság szerint, nem így terveztem a végét, de hát alakulgattak a dolgok bennem is. Úgyhogy aszerint jött ez a rész. Egy kis Bucky, Hydra, és egy temetés...
Nehéz szívvel fejeztem be, de valahol örültem is, hogy befejeztem. De! Lesz folytatás! :)
Igaz, arról külön bejegyzélst fogok írni, hogy mik változnak, mik maradnak, emnnyit kell várni, és a köszönet nyilvánítás természetesen.
Addig is! Köszönöm, hogy velem tartottatok eddig! Jó olvasást! :)
***
James Liare:
A tudás néha
fájdalommal jár. Lehet jobb inkább a tudatlan, ostoba állapot, minthogy az őrlődő
igazság, de minél tovább húzzuk, annál jobban fáj, esetleg, ha véletlenül
magunk derítjük ki, akkor pedig az elárultatottság érzésével élünk. Nem tudom,
hogy melyik a jobb, de most örömmel bújnék az ostoba, süket ember bőrébe, hogy
a saját képzeletem mentsváraiban andalogjak. Megkímélném szívemet a
fájdalomtól... Bármennyire is üvölt az elmém, hogy felejtsek, hogy ezeket nem is
érzem, mégis a belsőm... Meghasadt.
– Miért? –
motyogtam magam elé a csöndben, mikor a szobámban egyedül maradtam végre. Így
is hihetetlenül kellett igyekeznem, nehogy az arcomról leríjon, mikor megjött
Rumlow a pálcával, Strucker számon kérte és bevallotta, hogy nem bírta
megállni, hogy ne lője le... A kis féreg, fogalma sincs mit tett! A báró még
egész nyugodtan viselte, hiszen neki mire is kellett volna Beth? Kihallgatni,
mosott katonát csinálni? De én?... Azt hittem, hogy azonnal megölöm akár a saját
két kezemmel. Végett vetett Beth életének, akit maximum én ölhettem volna meg?!
Én! Az én dolgom lett volna! Csak nekem volt jogom hozzá, hogy az utolsó
pillanata is én legyek, ha nem törik meg az akarata a sok kérlelésre. Én, én,
ÉN! Erre ez a senki, ez a megégett arcú szörnyeteg, ez tette vele! Oh, az én
drága Bethem! Egyetlenem...

Lassan
csúsztam le a földre a fal mentén és felhúzott térdeimre döntöttem homlokomat.
Lelki szemeim előtt megjelent az a karcsú, gyönyörű női alak. Fényes, barna
hajjal, melyet örömmel söpörtem ki arcából, ha belekapott a szél, vagy azok az
igézően kék szemek, amivel olyan haragosan nézett a múltkor, az utolsó
találkozásunkkor... Olyan jól állt neki a düh, ahogy megmutatta igazi arcát,
nem pedig a bájos, elragadó maszkot... Én ismertem minden oldalát, de mégis
csak azt szerettem igazán, mikor rám mosolygott, mikor én nevettettem meg. Az a
piros száj, ami olyan hívogatóan nyílt szét és örömmel tapasztottam le...
Miért? Miért kellett elmenned? Csak miattad tettem mindent, hogy egyszer
visszatalálj hozzám, és eddig olyan könnyen vezettelek, mint vakot a kutyája.
Nem kellett volna sok és újra karjaim között ölelhettelek volna, miután
megbékéltél. Tudom, zavart téged, hogy ilyen önzetlenül segítettem rajtad, de
megérdemelted, mert egyszerűen felemelt, több lettél, mint bármelyik nő. Az én
kedvesem, életem mozgatórugója... Mi lesz velem? Már nem követed az általam
kijelölt utat, hanem valahol messze, valahol távol sétálsz, elhagyva engem,
elhagyva az életünket... Örökre. Beth!
Ökölbe szorultak
ujjaim, és körmömet bőrömbe vájtam, hogy enyhe, apró fájdalom kezdett el
sanyargatni. Ez kezdett el kirángatni mélyenszántó gondolataimból, hogy már
pedig bosszút fogok állni Rumlow-n, amint időm engedi, de elsősorban a
számítógéphez ültem le és azonnali telefonálásba kezdtem. Még egyszer látni
akarom! Nem érdekel hogyan, miként, de még egyszer, mielőtt örökre elvesztem.
Az időnek, kitartásnak meg is lett a gyümölcse. A temetés helyszínét megkaptam,
aminek köszönhetően azonnal utazhattam az Államokban, mert már csak másfél
napom volt arra, hogy búcsúzzak tőle... Nem akartam, hátha akkor kiderül, hogy
ez csak álom... De ezzel a hívással elindítottam egy lavinát is... Akit
Omegaként ismert a feketepiac, aki rettegésben tartotta az Alvilágot, csak mert
akart, akart engemet... Most a halálhíre azonnal utazza be az egész világot,
vajon mennyi idő? Számításaim szerint már ma este mindenki tudni fogja és
azonnal mozgósulnak a csapatok, hogy visszaszerezzék azt, ami az övék. Újra
beindul a gépezet, hiszen az egyik legnagyobb "elesett", így
valakinek át kellett vennie a helyét. Micsoda perpatvar lesz még ebből! A
hierarchia csodái... Az Omega név feledésbe fog merülni, elveszik ez is örökre
vele együtt, ahogy mindene. Annabeth, miért adtad fel? Miért engedtél egy
Rumlow-fajtának? Hiszen pont ezért adtam neked erőt, képességet...
Rumlow...
Mérgesen pakoltam össze egy–két holmit, majd már el is hagytam minden zokszó
nélkül a bázist.
***
Loki:
– Meghalt? –
kerekedett ki a szemem, ahogy végig hallgattam az őszülő Struckert és a
mellette álló izomkolosszust, Rumlowt, mikor visszatértem újra, hogy
szimatoljak a bázison. Jó munkaereje volt a bárónak, ami akár a hasznomra is
lehetett volna valaha... – Miért? Nem megmondtam, hogy szükségem van még rá? –
őrjöngtem hangosan, hogy sejtsék, mennyire is zavart a tény, hiszen Outlaw
ereje, beolvadása, képességei mostanában sokat kavarogtak a fejemben, hogy
mennyire is jó embert faraghatnék belőle, aki ott van a Bosszúállók soraiban és
a Hydránál is. Nagyszerű társ lehetett volna, akit könnyen a magam oldalára
tudtam volna állítani a pusztító haragját kihasználva, erre jön a hír, hogy
meghalt.
– Nem erről
volt szó, Strucker! A lányt elvittem volna magammal, miután maga kiélte rajta
vágyait! – sziszegtem mérgesen.
– Kérem... –
kezdett bele a férfi, de nem akartam meghallgatni az ostoba magyarázatát, így
csak a közelébe mentem és felrúgtam, mint pillanatnyi feszültség levezető, de
persze a katona mellette azonnal mozdult, hogy ellenem forduljon...
– Állj! –
mondta egyszerűen a földön fetrengő alak, mire Rumlow csak vicsorogva sétált
vissza a helyére. Pedig igazság szerint a katonát kellett volna megütni, hiszen
ő volt a baj okozója! Mert abba az apró, izommal teli agyába nem fért el a
tény, hogy nem öljük meg a nőt, meg Thort, utóbbi sikerült, de előbbi...
– Istenverte
halandók – mormogtam magam elé. Nekem kellett volna intéznem szokás szerint,
mert ezek bármire is képtelenek... Ezért is van szükség egy erős uralkodóra már
Midgárdon, aki kezében tartaná a népet, hogy abból kovácsoljon erőt, de ezek
így, mint a szétszaladt bárányok, életképtelenek...
Kongó
léptekkel viharoztam ki a teremből. Újabb terv fuccsolt be. Még halványan
előttem derengett a dühben fortyogó nő, aki a székhez volt kötözve. Rengeteg
lehetőség, mely egy pillanat alatt szertefoszlott, így már nincsen dolgom
itt egyelőre, Heimdallal úgyis szemmel tudom tartani az itteni polipokat. De
addig!...
***
James Barnes:
A
szófoszlánynak nem akartam hinni, de sehogy sem tudtam elérni a nőt. Nem vette
fel, semmire sem reagált, pedig most aztán sehova sem tudtam menni. A Hydra?
Már felejtős, már lebuktam. Így szabadidőmnek köszönhetően elkezdtem kutakodni,
már amennyit én képes voltam találni, de elég nagy visszhangja volt, hogy
meghalt.
A nő,
aki évekig segített nekem, akivel egy hete szöktem meg, most már egy
koporsóban tölti az idejét. Meg kellett hagyni, nem éppen boldogított a
gondolat, hogy kereshettem valaki újat a helyébe, hiszen olyan jót nem fogok
találni. Annabeth azért volt megfelelő, mert nem pénzért dolgozott,
nem beszélt, teljes bizonyossággal tudtam, hogy sose köpne be, és mindig
hamar megtalálta azt, ami nekem kellett, emellett nagyszerű katona is volt...
Nem ezt érdemelte volna meg...
Rácsaptam az
előttem heverő asztalra, melynek lapján végig futott egy repedésvonal ezek
után. Előttem a kis notesz hevert, amibe az emlékeket jegyzeteltem. A nagyja
teli volt Stevehez köthető információhoz, de ott volt benne a Hydra, Natasha is
és most egy üres oldalra odafirkantottam az Annabeth Outlaw nevet, legalább
ennyi maradjon meg belőle, ha a közös emlékekre nincs teljes garancia.
Legtöbbször
segített, jó társ is lehetett volna, de mindkettőnknek más volt az útja.
Így most mi lesz? Mi lenne? Megy tovább az élet... Mégsem tudtam teljesen
elhessegetni az arcát magam elől, hiszen mégis csak ha szükség volt, ott
voltunk egymásnak. Ő a laptopjával, én a karommal... Furcsa volt a
kapcsolatunk: nem barátság, de bajtársiasság biztosan.
Fém ujjaimat
hajlítgattam, ahogy afelé fordultak a gondolataim: vajon miattam? Biztosan
számon kérték, lehet a Hydra is utolérte és úgy? Mivel nem tudtam, hogy
halt meg, így csak találgathattam. Vajon Hydra vagy a Bosszúállók miatt?
Lassan
felálltam, majd a táskámhoz mentem, ami nem tartalmazott sok mindent, de volt
benne egy vastag dosszié azokkal a küldetésekkel, melyeket nem végeztem még el,
mint például Amerika Kapitány, ő volt a legelején, majd a többi
Bosszúálló tag és lehetett sorolni, végül kihúztam egy vékony mappát a többi
közül. Két háromszög feküdt egymással szemben. Felcsaptam, az első lapon
egy szőke nő mosolygott vissza rám. Ismerősnek tűnt, de fogalmam
sem volt, hogy honnan, sajnos a képminőség nem volt a legjobb, főképp,
hogy csak fekete-fehér. Lapoztam egyet, ami viszont egy utólag
becsúsztatott papírdarab volt, ahol viszont már színes kép látszott: két test
feküdt egymás mellett. Jól látszott az egyiken, hogy egy felnőtt nő, míg
a másik egy csecsemő volt. Viszont előbbi teli volt sebekkel, arca furcsán
elroncsolódott és teli volt vérfoltokkal, érdekes módon viszont álla, ahol a bőr
mélyen felszakadt, és már mutatta állkapcsának csontját, nem fehér színű volt,
mint az átlagemberé, hanem vörös...
Csövek
sokaságával volt a két test összekötve...
Gyorsan lapoztam egyet, az utolsó, megtépázott, régies lapra, ahol a Hydra
jele virított nagyban és egy felirat: Elfogás alatt. De ez még nem volt minden,
a lap alján egy kacifántos, golyóstollal írt, újonnani írás a következő szót
rakta ki: Omega.
Nehéz sóhajjal nyugtáztam a helyzetet és pergettem ujjaim között a lapokat,
amit még nagyon-nagyon régen kaptam, évtizedekkel ezelőtt... És nemrég
kiegészítve került vissza a kezemben.
Zavaros elmémet nem tudtam csitítani, ahogy annyi minden jutott eszembe, de
mire belegondolhattam volna, már el is felejtettem. Egy vörös arc… Zola…
Nevetés… Lövöldözés… Fájdalom… Egy női hang… Üresség. Képtelen voltam
összepárosítani a dolgokat, nem mintha annyira akartam volna. De most a
mappával a kezemben, úgy éreztem, hogy egy olyan ajtó mögé nyertem benézést,
amit nem biztos, hogy látni akartam valaha is. Omega… Annabeth vajon mennyit
tudott?
***
Steve Rogers:
Enyhe szél fújdogált, de amúgy fényesen sütött a nap. Pont kellemes idő
volt egy temetéshez, ha lehet ezt egyáltalán így kifejezni. Templomi
szertartást nem kapott, egyrészt, mert hamar lett temetve, másrészt a szülők
későn tudták meg, hogy bármit is szervezzenek, Fury pedig nagy felhajtást nem akart.
Így mindannyian, akik eljöttek, csak pár 10 ember, azok most ott a tökéletesen
egyenes keresztfák között álldogáltak. A temető egyik szélén lett kijelölve a
hely, ahol egy nagy kupac föld és a gödör mellett kiemelve feküdt még a
koporsó, melynek teteje már le volt csukva.
Az első sorokba Anna szülei álltak egymás mellett. Egy barna hajú, kissé
ráncos arcú hölgy, kiben megvolt lánya tartása, mellette pedig férje, egy kék
szemű, őszülő férfi. Egész lényéből sugárzott a magabiztosság, de most
mindketten lehajtott fejjel, egymás mellett siratták egyetlen lányukat, aki már
nem volt az élők sorai között. Utána jött pár katonatárs, akikről senki sem
tudja, hogyan jutott a hír a fülükbe, de eljöttek, lerótták a tiszteletüket...
Majd Natasha állt állig feketében, mellette Thor is kiöltözve, megfésülködve,
majd a többiek is megjelentek szépen lassan, Tonyval zárulva be a sort. Még
Fury, Maria is oldalt elbújtak, hogy végig kísérjék az utolsó pillanatokat.
Nick arcáról semmit sem lehetett leolvasni, se örömöt, se szomorúságot, csak
meredt maga elé... Hátsó sorokban még ismeretlenek és lehajtott fejűek is
előtűntek, de azokat már nem ismertem. Én, jó magam pedig kissé távolabb tőlük
álltam, összetett kezekkel, öltönyben, fehér ingben, figyelve, ahogy mindenki a
halotthoz szólt, majd egy imádság hangzott el, a katonatársak tisztelegtek,
ahogy én is, majd beemelték a gödörbe, elkezdődött a földhordás újra. Most már
az emberek is szállingózni kezdtek, de páran még mindig ott maradtak... Lassan
Thor és Natasha mellé andalogtam, akik rám pillantottak. A nő ráncolt
homlokkal, ahogy megérezhetett valamit, míg Thor ugyanúgy, ahogy este
elváltunk.
– Azt hiszem... Már nem tudjuk számon kérni a Hydra miatt – próbáltam
elviccelni, de senkinek sem görbült felfelé a szája, vagy hasonló. mit is
mondhattam volna igazság szerint ebben a szomorú lehangoltságban? Jó magam sem
voltam nevetős kedvemben.
– Azt hiszem... – érkezett sorainkba a sötét bőrű férfi, Fury. – Ezt az
ügyet lezárhatjuk.
– Lezárhatjuk? – hökkent meg Natasha. – Amikor vért vett tőle?
– Láttuk az aktát, miszerint Bosszúálló lett volna – kottyantotta közbe
Thor, most először megszólalva talán az egész temetés alatt.
– Igen, igen, ez valóban így történt, de más dolgok is akadtak. Egy nap
alatt megsokszorozódott a bűnügyek száma, a Hydra még lépéselőnyét élvezheti,
amíg mi búcsúztatunk egy olyan személyt, akiről alig tudtunk valamit és saját
döntéséből lett áldozat.
– Az én áldozatom! – csattantam fel.
– Így alakult. Nehogy azt higgyék, hogy nekem kicsit sem számított, ha már
én edzettem, de nincs erre időnk több! – intett egyet, és már el is viharzott.
Kissé mérgesen néztem még az eltünedező alakját, noha igaza volt. És vissza is
kerültem az ördögi körömbe. Nem ismertem és mégis neheztelek még rá, hogy elém
ugrott, így örökre hálával tartozom számára, amit nem tudok sehogy sem
visszafizetni a számára...
– Menjünk! – jelentette ki Natasha, ahogy körbenézett, hogy már csak mi
maradtunk és a végző sírásók felé lépdelt, hogy még utoljára elbúcsúzhasson. A
mindig erős nőszemély, most teljesen másképp viselkedett, mint szokott, még őt
is megviselte a dolog... Bár ezt nem tudtam, nem tudhattam. Sosem említette,
hogy milyen barátságuk volt régen... Még egyszer mindenki odament a sírhoz,
amit befejeztek az ásók és elhordták magukat. A sort én zártam.
– Köszönöm – suttogtam halkan, ahogy kiegyenesedtem, szalutáltam. Majd
elvonultunk csöndben, mindenki saját gondolatai közé zárkózott be, csak a
temető ajtajából néztem vissza, de akkor még egy férfialakot látta meg a
sírnál. Szemöldök ráncolva néztem és már majdnem mondtam valamit, mikor Natasha
hozzám intézte szavait, így inkább nem foglalkoztam a dologgal és elhagytuk a
helyet, a sok sírt, a sok halottat, úgy sem tartoztunk még oda… Még.
– Már csak inni akarok – ásította Tony, aki meglepő módon nagyon csöndben
volt az egész program alatt, nem mintha más nem. Egy temetésen nem lehetett
nagyon beszélgetni, vagyis az emberek most nem tették meg, talán a túl sok
kérdés miatt. Hiszen most mindenkit az érdekelt, hogy érdemes ezt megtenni, nem
egy ellenfélnek adunk-e tiszteletet?
"Nyugodj békében, Annabeth Outlaw!"
***
Információk érkeznek majd a következő évadot illetően később, ahogy pár dolgot szeretnék még említeni! :)
Drága Abeth!
VálaszTörlésRettentő sok kérdés kavarog a fejemben, és hihetetlenül jó azt olvasni, hogy ezekre valamikor választ kapok.
Már csak a köztes időt kell túlélnem....
De sebaj, mert tudom, ahogy ezt a részt befejezted, úgy fojtatod a következőt is :)
Rettentően várom a következő évadot remélem tudod. :)
Hű olvasód: Amber
Jajj kedves Amber!Köszönöm a kommentedet, remélem továbbra is fogom tudni tartani az érdeklődésedet, noha most majd változni fog a második évad alatt a dolgok... De majd mesélek!Köszönöm, hogy követsz, és támogatsz!
VálaszTörlésSzia Abeth!
VálaszTörlésMint mindíg, ez a rész is nagyon jó lett, de lenne egy kérdésem.
Anna hulláját nem lopták el?
De igen, kedves PegieCake! De ahogy az előző részben írtam, testcsere történt, ami nem tűnt fel.
VálaszTörlésjujj szuper lett ez a rész mint az EGÉSZ TÖRTÉNET! Ugye a többi remélhető részekben benne lesz L.L ????
VálaszTörlésKedves Renáta Tímea Horváth!
VálaszTörlésNos, sajnos az elejében nem, de a végére igen. Ez kicsit más kaliberű évad lesz, mint az első. Inkább a Hydra előtörténetén lesz a hangsúly, majd aztán Asgardon