Kiegészítő Rész - James kísérlete

Hellobello!

Meghoztam a kiegészítő részt, mivel 25 feliratkozó lett, eljutottunk a 10. részig és bőven túlléptük az 5000 megtekintést. Nagyon, nagyon köszönöm!

Vélemények, mint jól tudjátok, jöhetnek, csak az én munkámat segítenétek.

Bocsánat, hogy csak most tudtam hozni a részt, de el voltam utazva...

Zene: Shinedown - I'm Alive (Lyric video) The Avengers Soundtrack

Jó olvasást! :)

***

Kiszálltam a taxiból. Kellemes kertvárosi házhoz érkeztem. A kerítés kovácsoltvas volt, gyönyörű mintákat elevenítve meg. Benyitottam a kiskapun és a bejárat felé indultam. A vajszínű ház mellett a garázs volt látható,  ami előtt egy szürke Toyota parkolt.

Benyitottam az ajtón,  ahol egy vörös fenyő berakású hallba érkeztem.  Onnan jobb oldalra egy hatalmas nappali nyílt.  Plazma Tv-vel, kanapéval, fotelekkel, hi fivel és még lehetne sorolni. Bal oldalt egy 8 fős asztal ácsorgott, ez volt az étkező,  mely egybe volt nyitva a konyhával. Ahol fehér,  letisztult felület volt a pult, a szekrények pedig vöröses–barna fából készültek.  A sarokban egy sötét szürke hűtő is helyet foglalt. A két helyiség közötti folyosón haladva, eljutottam a lépcsőhöz, mely lefelé és felfelé is vezetett. Gondolom lefelé raktár,  pince és ilyesmi látszott.  Nem indultam fel, hanem tovább mentem a földszinten,  ami elkanyarodott, majd egy ajtón át vezetett a teraszra. Melyet valami növény körbeindázott. Gyönyörű hely volt. A korláthoz trappoltam és élveztem a napsütés melegét, a táj szépségét.  A teraszról az udvarra lehetett látni,  melynek nagy része egy épületből állt,  a többi gyümölcsfákkal volt beültetve.

– Beth! Itt vagyok! – jött ki az épületből James.  Elragadó volt, mint mindig. Világosbarna haja a szemébe lógott,  melyet egy hetyke mozdulattal ki is simított. Szürke szemei engem vizslattak és vidáman mosolygott. Kockás inget viselt, melyet a munka miatt könyékig felhúzott, hozzá egyszerű farmert és papucsot. Leszaladtam hozzá és karjaiba rohantam.

– Vártalak! – Mély orgánumú hangja megnyugvást hozott. Párszor voltam nála, de nem munka ügyben,  ismeretlen izgalom fogott el, hogy eljöhettem ide újra.

Kedves csókkal üdvözölt, melynek nem tudtam nemet mondani és viszonoztam. A pillanat csak a miénk volt, csak kettőnké... Keze derekamra simult, és édesen beleharapott alsó ajkamba.

– Gyere! – szakadt el tőlem és már húzott is befelé.  Ujjaimmal átkulcsoltam a kezét és boldogan követtem. Az épület egy pince volt, egy rövid lépcső vezetett le a teremben. Egy óriási teremben. Mindenhol kábelek feküdtek és gépek villogtak. Több pultot is láttam,  valahol fiolákkal volt teli, valahol pedig drótokkal, szögekkel, laptopokkal. Morbid hatást keltett, de inkább szépséget láttam benne.

Középen egy fém szék ácsorgott,  olyan mint ami a fogorvosoknak van, vagy legalábbis hasonlított.  A vezetékek onnan indultak el. A karfáján, támláján még a lábain is teli volt szíjakkal.

Nagyon meleg volt a helyiség a gépek miatt és lármásan zümmögött minden.

– Hűhaaa! – adtam hangot lenyűgözöttségemnek. Közelebb mentem, hogy jobban megvizsgáljam a dolgokat, de azért semmihez se nyúltam.  James némán figyelt és mosolygott.

– Min dolgozol? – ráncoltam a homlokomat. Nem állt össze,  hogy ez a sok-sok minden mire is szolgál.  Minek ennyi kábel?  Újra körbenéztem, de továbbra se láttam meg a lényegi értelmet.

– Az emberi agy gyorsaságán és fejlődésén dolgozom! – futott át az arcán egy gonosz grimasz. De csak káprázatnak vettem. Lenyűgözött a munkája és intelligenciája. Boldogan szorítottam meg a kezét.

– Hogy akarod végrehajtani? – kérdeztem meg, úgy mintha azt kérném: "Taníts,  mester! ".

Tekintetünk találkozott és elmosolyodott.

– Így!  – Másik keze lendült, mögém került és a nyakamba szúrt egy tűt.  Szintelen folyadék mind belepumpálódott a véráramomba. Alig vettem észre.

– Te...? – hördültem fel és elkerekedett a szemem. Szólásra nyitottam a számat,  de nem jött ki hang. A szer máris hatni kezdett. Homályosodni kezdett a látásom, a hangok elmosódtak, egyensúlyom megbillent és összeestem. Éreztem,  ahogy a karjaiban tart, de érintése zsibbasztónak hatott. Valami homályos,  sötét kezdett el körbeölelni. Szakítani el a tudatomtól, mélyre nyomni le. Ahol nincs más,  csak a fekete üresség. 

Neee! Igyekeztem valami gondolatba kapaszkodni, de későn.  Felülkerekedett rajtam, a szer végleg hatott, én pedig elvesztettem eszméletemet.

***

Magamhoz tértem.  Fémes, keserű illatot éreztem,  halk zümmögés töltötte meg a fülemet. Komótosan nyitottam ki a szememet. Nem kellett félnem a fénytől, itt szürke homály tapadt mindenhez levakarhatatlanul.

– James... – nyögtem ki, rekedtes hangom engem is meglepett. Egy alak kezdett közeledni hozzám,  lassan körvonalazódott ki, James volt az. Még mindig ugyanúgy nézett ki, mint eszmélet vesztés előtt. Szemeivel végig nézett,  majd aggodalmasan megsimogatta a karomat.

– Mit tettél?  – próbáltam gondolkodni, de nem állt össze a kép.  Ahogy erőlködtem, úgy kezdett a fájdalom hasogatni is. Egyre erősebben és kibírhatatlanul. Reflexből a kezemmel meg akartam masszírozni, de nem tudtam mozogni. Valami akadály állt az utamba. Ahogy végre kitisztult a látásom,  úgy jöttem rá,  hogy én ülök a széken,  én vagyok leszíjazva. Rángatni kezdtem a tagjaim, de feleslegesen. A szerkezet nem engedett, egy csöppet sem. Valaki? Valami? Engedjetek már el! Kétségbe esetten néztem körbe valami éles tárgy után,  ami elvágja a szíjakat. Akkor vettem észre,  hogy a fejemen egy sisakszerű van, melyből drótok állnak ki és kapcsolódnak a bőrfelszínemhez.

– Nyugalom! – suttogta. És ahogy kimondta, úgy foszlott szerteszét az aggodalom szeméből és valami gonosz mosoly vette át a helyét. – Segítettem rajtad! – cirógatta meg az arcomat. De most nem fogott el melegség,  hanem inkább valami szívből jövő ismeretlen aggodalom vagy félelem?  Valami hasonló fogott meg, muszáj volt elhajolnom tőle. – Látod? Az agyad szépen lassan felgyorsul és fejlődik! – mosolyodott el.

– Mi? – döbbentem meg. Mit jelentsen ez? Amint erősen gondolkodni kezdtem, újra fájdalom öntött el. Képtelen voltam a foszlányokat összerakni, megint homályosodott körülöttem a világ. .. Ha ez így megy tovább,  itt halok meg? Csak nem...

– Lassan, mint nekem! – ült az ölembe.  Teste melege azonnal átjárt és elgémberedett tagjaimba erőt vitt. – Véghez vittem magamon és sikerült. Érted?  – kérte ki őszintén a véleményemet.  Tényleg kísérleti alany voltam csak a számára?

– Te megőrültél! – vezettem más irányba a válaszomat.  Hiszen ez nem lehet az igazi James, nem ilyennek ismertem! Ez képtelenség!

– Téged is olyanná akartalak tenni mint magamat. Hiszen okos vagy és megérdemled... – meredt a levegőbe.  Teljesen extázisba esett. Keze a hasamra simult és úgy nézett a távolba.  Mintha egy felsőbb hatalomhoz szónokolna.

– James! – ordítottam. – Ez nem te vagy. Bármit is tettél velem, nem baj! Csak térj észhez!  – próbálkoztam meg. Ez nem lehet ő!  Nem ilyen volt, ő kedves, jóságos,  érzéki,  értelmes... Nem ilyen megszállott! Aggodalom fogott el, nem hittem ebben az énjében. Lehet, hogy csak össze van zavarodva...

– Önmagam vagyok! – csattant a hangja. Eddigi reménye elveszett a szemében,  helyette a harag csillant meg. Mérges volt, hogy nem értettem meg, hogy nem akartam megérteni. – Áldást adtam neked! Jövőt,  tudást kaptál!  Te pedig azt mondod, hogy nem vagyok önmagam?  – Hangja egyre fülsértőbb lett, egyre hangosabb. – Akkor nem ismersz! – mondta ki azokat a szavakat, melyek megingattak. Tényleg nem ismerem?  Mindig csak megjátszotta magát?  A csókokat, a randevúkat, minden mosolyt,  érzékiséget? Lehetetlen...

Számra tette a kezét,  hogy ne tudjak megnyikkanni... – Jobb lettél,  jobb, mint én.  Végre tökéletesre fejlesztettem! Elértem! – A fanatizmusa megrengetett újra és újra.  Hittem benne, bíztam benne és szerettem... Mekkora egy idióta vagy, Annabeth! Megint kijátszottak... Hogy nem vettem észre a szemem előtt?  Hogyan?

Igyekeztem húzogatni a szíjakat,  de egyik se eresztett, még csak meg se mozdult. Gyenge voltam, az is maradtam.

– Miért tetted? – néztem rá. – Miért?  Én bíztam benned és szerettelek! Nem volt elég!? – akadtam ki.

– Ssss– hajolt hozzám és egy csókot lehelt a számra. De nem hatott meg ezzel. – Elég vagy nekem, sőt!  Sose gondoltam, hogy rád bukkanok. Pont ezért ajándékozlak meg ezzel. – mosolygott rám,  de csak elfordultam. Valami összekeveredett bennem, az érzéseim nem voltak olyanok, mint régen... Vírus támadásszerűen zavarodtak meg és kutyulódtak össze... Én se tudtam kibogozni, hogy megértsem őket...

***

Reggel volt. Valami puhán feküdtem, valami melegen. Azonnal felpattantak a szemeim és már mozdultam is, de a szíjak nem eresztettek. Viszont attól a kényelmetlen fémszéktől megszabadultam, így is nehéz volt elintézni a folyóügyeimet, de úgy,  hogy még mindened fáj is...

Egy alak szuszogott mellettem és a kezemet fogta. James volt az. Bármennyire is irtóztam tőle,  azt be kellett vallanom, hogy a maga sajátos módján,  de ragaszkodik hozzám.  Csak nem jól...

Már a fejem nem fájt végre,  viszont a kezembe egy cső volt dugva, melyben valami kék folyadék folyt. 

– Mi ez? – remegtem meg és a gyors mozdulat hatása érződött. Lelassult a világom, képkockára szakadozott föl,  melynek hangja és szaga nem volt. Csak az ágy tapintása maradt biztos.

– Semmi baj! – kelt fel a férfit. Ha nem ebben a szituációban lettem volna, akkor bevallottam volna, hogy elképesztően helyes frissen kelve. Tekintete álmos és arca elaludt volt, szemei bárgyún mozogtak ide-oda, hanga kicsit érdes és haja szerteszét állt.

– Mi ez? Mi ez a karomban? – pánikoltam. Mi a fene? Fájni fog? Vagy megöl? Nem akarok meghalni! 

Hangom a magasba szökött,  sipítoztam, mint egy fióka.

– Elég volt! – csattant az első pofonja. Bőröm égett tőle az arcomon, fejem megbicsaklott,  szememben a hirtelen fájdalomtól könny jelent meg.

– Jajj, Beth! Véletlen volt! – sóhajtott fel, majd azonnal ott termett jéggel és lekezelte. Aggodalmasan lesett rám,  de inkább elfordultam tőle.  Újra és újra lejátszódott a szemem előtt a pofon. Darabokra szedtem és összeraktam. Igaz volt, tényleg megütött, de csak mérgében. – Sajnálom,  nem akartam... – motyogta és ujja végig simította a fájó felületet. – Bocsáss meg nekem! – nyomott egy puszit az arcomra, amitől elhajoltam. Tényleg megtörtént... Fogtam fel komótosan. Az első pofon...

– Mi ez? – néztem rá komoran, és a kezemre böktem. Tudni akartam, viszont vele meg nem szerettem volna beszélni...

– Gyógyszer,  hátha segít! 

– Miben?

– A tudatod működésében. A folyamat lassú és sok szert igényel... Ez az utolsó fázis a tesztelés előtt. Elsápadtam. Tesztelés?  Hogy akar tesztelni? Csak nagyot nyeltem és igyekeztem a félelmemet elzárni, mielőtt még megtámadja a gondolataimat. Nem akartam tudni.

– Hogy csináltad?

– Nos... Vártam,  mikor kérdezed meg! – nézett rám huncutul. Kihúzta magát és zsebre vágta a kezeit. Mintha tanórát tartott volna.

– Az agyat legjobban egy áramkörhöz lehet hasonlítani.  A sejtekben részecskék vannak. Negatív és pozitív töltésekkel, melyek körbe-körbe mozognak. Finom, speciális feszültség jön létre,  melyekben az ingerek a részecskéken keresztül juttatják a tudat központba az információt, ahol ez feldolgozásra kerül. Helyzettől függő,  hogyan is változik a részecskék gyorsasága. Mivel lehet gyorsítani a részecskéket?  – kérdezte meg.

– Energiával! – válaszoltam röviden.

– Igen, ha fénysebességet akarunk elérni, ami úgy jön létre,  hogy a részecskéket ütköztetjük. El tudod képzelni,  hogy micsoda sejtképződéshez lenne szükség ebben az esetben és a végén akkora energia jön létre,  amivel már az emberi test se tud mit kezdeni. Más utat választottam. Lineáris részecske gyorsítóban mit használnak? 

– Mágnest!  – válaszoltam.

– Igen, ügyes vagy! Mágnest,  igaz, hogy itt nem lehet behatározni a sejtek töltését, mivel teljesen elszórva helyezkednek, de egy szerrel... – bökött a kék löttyre. – egy minimális részecske ütköztetés és mágneses anyagok letapadása a neuronok belsejében, ezt megoldotta. Nem fénysebesség, de hússzor, ha nem többször gyorsabb lesz az ember, az agya pedig végtelenebb tár mint eddig. Olyan dolgokra leszel képes emlékezni,  gyorsan fogsz mozogni, olvasni, tanulni. És mind megmarad... – Megint elragadtatta magát.  – Egy új világ jelenik meg előtted.

Nem akartam új világot! Nem akartam az egész kísérletet, csak hadd legyek már otthon!

Nem mondtam semmit se...

***

– Beth! Beth! – jött egy közeli hang. – Ébredj! – keltegetett.

– Mi az? – nyitottam ki a szememet, mint mindig, most is az ágyhoz voltam szíjazva, csak akkor engedtek el, ha mosdóba mentem. Egy alak állt az ágyamnál. Magas, robusztus alkatú férfi. Haja nem volt, viszont pár napos borostát viselt. Ruhakombinációja öltöny volt inggel és öltönynadrággal. A kis elegáns...

– Ő itt Robert Wavery! Ő lesz a testőröd! – Ahogy kimondta a szavakat, bennem egy világ dőlt össze. Testőr? Testőr??! Miért?

Elfordultam tőle, az falat kezdtem el nézni. Ez nem lesz így jó! El kell menekülnöm! Itt kell hagynom! Ekkor határoztam el, márpedig én meg fogok innen szökni, ha törik, ha szakad.

A férfi leült és csak nézett. Egész állónap így nézett csak.

***

– Hello! – köszöntem Mr. Waverynek. Már pár napja vigyázott rám, de most volt először, hogy hozzá is szóltam. Csak bólintott.

– Miért vigyázol rám?

– Mert jól fizetnek – válaszolta. Oppá, tehát csak pénz kérdése.

– Megduplázhatom! – bukott ki belőlem, noha alig volt bármire is pénzem. De csak azért, hogy meneküljek, bármit megadnék.

Nagy barna szemeivel rám nézett. – Megduplázod? – nevette el magát. – Te?

– Igen! – szorítottam össze a számat, kihúztam magamat. Mintha magabiztos lennék.

– Ugyan! – legyintett egyet.

– De igen! Csak vigyél ki innen! – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Biztos? – ingott meg, én pedig heves bólogatásba kezdtem.

– Amint biztonságba kerültem!

– Legyen! – mosolyodott el, de ebben a mosolyban volt valami furcsa, valami ismeretlen. Azt hittem csak félrenéztem, így nem foglalkoztam vele. Eloldott a szíjaktól, végre tényleg meg tudtam mozgatni a tagjaimat. Pár karkörzés és ugrálás. Máris 10 évvel fiatalabbnak éreztem magamat.

– Jöjjön kisasszony! – kísért ki az udvarra. Majd el is köszönt. Kiszaladtam, átmásztam az erkélyen és a kocsinál teremtem. Csakhogy a kulcs nem volt nálam.

– Na mindegy! – szisszentem fel. Akkor még nem tudtam feltörni autót, azóta persze már több százszor megtettem. Átmásztam a kapun és már rohantam is a kihalt utcán, a házak mellett. Nem volt valami gyors tempóm, de megfelelt. Végre! A szabadság szele, mikor tényleg belekap a hajadba... Nincs annál fantasztikusabb érzés. Hihetetlen!

Mégis egy gondolat szöget ütött a fejemben. Ennyire egyszerű volt? Tényleg, csak így meglóghatok?

Úgy tűnt... De csak úgy tűnt...

Estére egy kávézó mellett haladtam el, addigra már tisztes távolságban voltam Jamestől, így bementem. Nem volt nálam pénz, de nem is enni akartam, csak megpihenni, míg folytatom az utamat.

Leültem és magam elé vettem az újságokat, az elmúlt napokban kimaradtak a hírek, nem mintha olyan sok minden történt volna...

– Szabad? – magas, kalapos ember kérdezte meg. Az árnyékban nem láttam, hogy hogyan is néz ki. Vállat vontam és persze, hogy igent mondtam.

– Hol a pénzem? – kérdezte meg, azt hittem, nem is hozzám beszél.

– Tessék? –  húztam fel a szemöldökömet.

– Hol a pénzem? – vette le a kalapot, és megmutatkozott kopasz feje, barna nagy szemei. Elsápadtam. Mr. Wavery állt előttem.

– Én... – nyögtem ki, szemeiben harag csillant. Tudtam, nekem annyi.

Azonnal talpra álltam és már húztam is volna a nyúlcipőt, de karon ragadt és kivonszolt.

– Hol van? – kérdezte meg újra és újra.

– Meglesz... – hebegtem, de többet nem tudtam mondani. Képtelen voltam, elfogott a félelem. Nem fogtam fel, a sokk megfagyasztott, bambán bámultam rá. A zajok megszűntek létezni a számomra, a félelem eluralkodott rajtam és belegabalyodtam.

*Csatt* Jött az első pofon, mely csípte az arcomat, szemembe könny szökött és elvesztettem az egyensúlyomat, a falnak estem.

– Hol van? – hörögte és villogott a tekintete. Igyekeztem valamit nyöszörögni, de hatástalannak bizonyult.

*Csatt* Érkezett az újabb pofon, végleg a földre kerültem. Az agyam összezavarodott és megbomlott a világ. Nem rakta össze, hogy mit érzékelek, nem tudtam felfogni. Csak kongott a fejem... Hát  ezért kéne a szer?

*Csatt* Ütött meg erősebben és végleg eszméletemet vesztettem.

***

Fulladt meleg csapott meg, folyt rólam a víz.  A fejem hasogatott. 

Újra Jamesnél voltam. Hurrá...

– Miért kellett? – ült mellettem a James. Jeges borogatást tett éppen az arcomra. Most már elfordulni se tudtam, nyakamat is merevítették, végtagjaimmal pedig bármit is próbálkoztam, esélytelen.  A bőrszíjak leszorítottak.

Ránéztem a férfire. Fehér pólót viselt, kivillantak a karizmai, szürke farmerral. Haját nem rég igazgatta egy fodrász,  feltűnt, hogy rövidebb.  Arca komor volt, szemeiben aggodalom csillant szánalommal vegyülve. Még ő is szán?  Undorodni kezdtem magamtól,  de legalább megpróbáltam. Egy esély kellett, csak nem tudtam,  hogy ilyen a testőröm... Igazi szadista. Elengedi a foglyot, majd élvezi,  hogy újra a kezei közé kerülhessen. És ennek még nincs vége,  élcelődni fog rajtam...

– Mert haza akarok menni! – fakadtam ki. 

– De te itthon vagy! – reccsent fel.

– Nem, nem és nem! Ez nem az otthonom. Csak egy kurva báb vagyok neked, akivel kísérletezel!

– Így gondolod? – hökkent meg. Szemöldöke a magadba szaladt. – Akkor nagyot tévedsz! Ajándék a számodra ez, hogy mennyire is fontos vagy nekem!

– Szerinted erre vágyik egy nő!? Erre? – üvöltöztem. Elegem volt. Elszakadt valami végleg,  nem tudtam visszatartani magamat. Úgyis ennél rosszabb nem nagyon lehet! 

Tekintete elkomorult, végig nézett rajtam. – Hát így állunk!  – suttogta, hangja félelmetesnek hatott. Közel hajolt hozzám, hogy a lélegzete súrolta az arcomat. Farkasszemet néztünk,  nem akartam elengedni, tudja meg, hogy nemcsak kísérleti alany vagyok!

Arca kisimult, szája szétnyílt, végül...

Neeem! Ordította az agyam. De késő,  ajkaink összetapadtak. A régi érzés újra megtalált, és ujja köré csavart. Nem mondanám, hogy erőszakos volt, de nem gyengéd, az is biztos. 

Kezemmel csapkodni kezdtem, hánytam-vetettem magamat, de rám feküdt és a matrachoz szorított.

Minden érintése elektromosságként hatott, teste melegébe beleborzongtam.

Végül ajkába haraptam, hogy engedjen el, ami hatásosnak bizonyult.

– Nem erre vágysz?  – gúnyolódott velem.

– Nem! – kiabáltam. De bőrömhöz tapadt, csókjaival árasztott el. Keze végig futott a kulcscsontomtól a combomig, ahol a ruha alá hatolt.

– Nem! Hagyd abba! – ficánkoltam, igyekeztem a lehető legtöbbet mozogni. – Hagyj békén!  Kérlek,  ne! – kezdtem el sírni.  Nem lehet, nem így! Nem történhet ez meg! Nem! Nem! NEM!

– Kérlek!  – borultam ki, könnyeim útnak indultak, végig az arcomon, le a nyakamon. – Ne csináld! Nem fogok elszökni, de ne csináld! – rángatóztam. Valaki! Segítsen! James nem tenné,  akit én ismerek, az sose tenné! Zokogtam, reszkettem egész testemben. Féltem és fájt a lelkem! Végleg elvesztettem a reményt,  egy álomba szerettem bele és sose vettem észre a valóságot. Ostoba liba...

– Kérlek!  – sírtam és a plafont kezdtem szuggerálni. A könnyeim eláztatták az arcomat, minden levegővételem rekedtessé vált.  Sikoltoztam, hátha valaki jön, de senki se...

– Sss! – döntötte a homlokomat az enyémhez a férfi. Kezei kicsúsztak a ruhám alól és mellém támaszkodott.

– Kérlek!  – nyöszörögtem.  Nem akartam, hogy megerőszakoljon, még ha már voltunk együtt ágyban is... Túlzottan ismer...

– Sose tenném!  – suttogta. – Míg bele nem egyeznél! – nézett rám. 

Még inkább rázott a sírás,  magához húzott,  de ismeretlenné vált számomra a teste, az ölelése és hangja... Ostoba Annabeth! 

De legalább emberséges maradt valamennyire, ez a gondolat se nyugtatta meg a szívemet soha...

***

– Jó napot, Ms. Outlaw!  – jött be Robert. Gonosz mosoly villant az arcán. De azért leült mellém.  Most is zakót viselt inggel.

– Ma kezdjük a tesztelést! – vigyorodott el. Megremegtem  a mondatra. Tesztelés?  Nem!

– Vagy nem! – vontam vállat. 

– De igen! – jött be James is. Fáradtnak nézett ki, szemei alatt karikák húzódtak.  

– Nem engedem! – sziszegtem. – Az agyam, az én birtokom!

– Hozd! – szólt Robertnek, aki eloldozott lassan. Amint szabad lettem, máris támadásba lendültem, viszont egy pofon elég volt, hogy engem a zsibbadt tagjaimmal padlóra juttasson. Megfogta a karjaimat és tolt előre.  A fémszékhez.

– Nem! Nem ülök vissza! – kiabáltam hisztérikusan. Biztos, hogy nem! Megint ficánkolni kezdtem, hogy hátha el tudok tőle szakadni. 

– Nem akarok! – sikítottam.  – Nem fogok! 

Egyre közeledtünk, minden egyes lépéssel egyre jobban rettegtem. Nem mintha eddig nem féltem volna, de most már... Jamesre néztem,  reméltem,  hogy enged nekem. De csak bólintott,  kikerülve a tekintetemet, majd elfordult és kiment. 

– Nem? – nevetett fel Robert. – Biztos?

– Biztos! – sziszegtem. Erre hatalmasat rúgott a térdembe. 

– Ahhh! – csuklottam össze. Karjaimat elengedte és elém jött.  

– Még mindig nem?  – nézett villogó szemekkel. Élvezte a parasztja...

– Pusztulj meg! – csúsztak ki a szavak az ajkaimon.

*Csatt* Ütött meg, megreccsent az állkapcsom és oldalra kezdtem el dőlni. 

– Nem-e? – nevetett állatiasan, majd egy gyomrost kaptam be. Az összes levegőm kiszorult a tüdőmből. Köpni–nyelni nem tudtam. Számban a vér ízét éreztem meg, fejem forgott, a látásom szaggatottá vált. 

– Nem – suttogtam és arcom előre bicsaklott, kihasználva az alkalmat, jól tarkón vágott.  Éles fájdalom hasított a fejembe,és hasra kerültem.  Mozdulni akartam, de kezemre lépett. Ujjaim ropogni kezdtek és felsebesedtek. 

– Még mindig nem? – hangja távoli volt, messze hallottam. Csak a szívem dübörgött és lüktetett.  Kitöltötte a testemet és mindenhonnan kongott vissza. Legyen vége ennek! Könyörögtem valami felsőbb hatalomhoz, de ha eddig nem segítettek meg, akkor most se jön az égi jel... Eszeveszetten próbáltam megtalálni magamat, a lényemet, de valami elragadta, valaki darabokra szaggatta...

Eszméletemet vesztettem.

***

Mikor kinyitottam a szememet, a vas székben trónoltam... Újra ez...

Fejem a drótos sisak érződött. Robert ült tőlem nem messze. James pedig sehol se.

Viszont a férfinek a kezében tű volt, nézegette, forgatta.

– Mi az? – szuszogtam. Tudatom komótosan állt össze, a verekedés meghozta gyümölcsét. Mindenem fájt.

– Tetováló tű – suttogta. És vidáman rám nézett.

Lehunytam a szemeimet és próbáltam a gondolatot elűzni, hogy tényleg nem arra fog–e készülni.

– Tudod, tesztelni kell, hogy mennyire érzed meg a fájdalmat is – közeledett hozzám.

– És ha nem akarom... – zártam ökölbe a kezemet. Megint remegni kezdtem, a sírás kerülgetett. A félelem a csontomig hatolt, úgy tűnik, nehezen tudom elkergetni magamtól. – Kérlek! – buggyant ki az első könnycsepp a szememből. Moccanni se voltam képes...

– Jajj, nyugi! – szedett le a székről, majd hasra fektetett és úgy kötözött meg, derekamra ült. Nem álltam ellent neki, talán mert már minden erőm eltűnt hozzá, még a remény is elveszett...

– Kérlek! – motyogtam magamnak, behunytam a szemeimet és készültem a rettenetre. Hallottam, ahogy a pólóm elszakadt hátul és fedetlen maradt a hátam. Kérlek, Istenem!

– Áhhhhh! – ordítottam fel, mikor a tű a hátamhoz ért, pedig a tetoválás nem fájdalmas ennyire, de ez valami borzalom volt. Valami szörnyeteg, ami végig lépdelt a hátamon és égő, fekete nyomokat hagyott. A férfi közben meg csak nevetett... Lüktetett a bőröm, szívem dübörgött és mindenem ellenkezett...

Gyenge voltam mindenhez, elfogyott az erőm. Gondolataim halványodtak, végül kialudtak, mint a gyertya. Elájultam.

***

Ágyban feküdtem. Körülbelül egy hónapja lehettem itt, bár az idő számomra megszűnt létezni, nem tudtam számon tartani a pörgését. 

Most is mindenem fájt,  a tetoválás,  verések nyomai, szíjak szorítása...

Én se voltam már önmagam.  Elején ellenkeztem, semmit se akartam. De mostanra kiüresedtem, erőtlené váltam.  Saját lelkivilágomba csöppentem bele, saját gondolataim tartottak ébren. Ez volt az egyetlen, hogy nem őrültem meg, legalább nem egy magáncellában rohadtam és volt társaságom, még ha Mr. Wavery vagy James az...

Körbenéztem,  senki se volt benn. 

– Haho! Valaki? – Félénken kérdeztem meg. Hangom visszhangot vert. Üres volt a pince, még a gépek,  laptopok is sötéten ácsorogtak helyeiken. Nem mintha örültem volna annak, hogy itt lennének... Főképp,  hogy James semmit se tett, csak bólintott, majd kiment, nehogy lássa,  hogy éppen ver Mr. Wavery...

– Valaki? – kicsit hangosabban kérdeztem meg, megint némaság volt a válasz. A csönd,  mely pattanásig feszül és már te aggódsz,  hogy milyen szörnyűség fog történni... Na, ezt éreztem most.

Majd hirtelen kattogás hallatszott,  az ajtó kinyílt.  Behozva a kinti fényt. 

– Kezeket fel! – jött a rendőr hangja.

– Itt vagyok!  – nyögtem fel. Úgy tízen érkeztek meg. 

– Jól van, hölgyem?  – egy fiatalabb tiszt állt elém. Katona rövid fekete haja volt, rajta a kék sapkával.  Nem viselt golyóálló mellényt, csak a tipikus egyenruhát.  Zöld szemei óvatosan néztek végig tetőtől–talpig. Majd sorban lecsatolt az ágyról. 

– Minden rendben van! Biztonságba viszem! Hadd segítsek!  – karolta át a derekamat és kivonszolt az épületből. 

Így lett vége a borzalmamnak. Azóta se láttam James Liaret, de várom a pillanatot, tudja meg, mire használtam az "ajándékát" és lássa, ahogy bosszút állok és megölöm. Végig akarom nézni,  hogy lassú halált hal, és könyörög, hogy ne tegyem meg.

Tönkretette az életemet. Képtelen voltam folytatni a egyetemet, sokáig küzdöttem a rémálmaimmal, a problémával,  hogy idegen érintést nehezen fogadtam el, senkiben sem bíztam,  mindenben valami rám irányuló rosszat láttam és a fémszékektől és a szíjaktól a mai napig is félek. 

Segített a katonaság,  főképp Fury. De ez a trauma örökre megmaradt és megváltoztatott. Lehet, hogy jó,  de lehet, hogy rossz irányba.  Még nem tudom eldönteni.