19. Rész - Mert fekete merci terepjáró

Hellobello!

Hosszú idő után meghoztam a következő részt, melyben nem kis dolgok történnek és kezdem összekapcsolni a szemszögeket a végkimenetelhez, mivel, hogy ahogy számoltam most már túl jutottunk a a történet felén és innen már csak az én gonoszságom irányít... Muhahah :D

Viccet félretéve, köszönöm a feliratkozókat, akik megint bővültek.

Terjedelmes részt hoztam most nektek, remélem tetszik, aztán tessék csak kommentelni, nem harapok ;)

Jó olvasást! 

***

Végig ölel,  magához szorít és fojt meg szépen lassan az érzés.  Élni akarsz. Ohh, és aki nem? Aki megízlelte a keserű halált és még sem vágyik az életre tovább? Azokkal mi van? Annyiszor simogatta őket a Végzet csontos ujja, hogy már inkább azt a hideg, jeges érintést várják,  mint az élvezhető, édes életet.  Vagy csak egyszerűen arról van szó,  hogy annyi borzalmat, szörnyűséget végig csináltak,  hogy az ő bűneiket csak a Halál tudná elmosni, mint víz a sziklára száradt vért...

 – Utol fognak érni minket! – sziszegte a mellettem ülő férfi.  Ha nem éppen helyzetben lettünk volna, még meg is kockáztatom, hogy alaposan végig mérem... De most... Leginkább az útra figyeltem, ahogy a kis tragaccsal elértem a maximum sebességkorlátot. 

– Ennél nem tud gyorsabban menni! – faroltam be az erdei útra. 

– De menjen! Mert így elkapnak minket! – kezdett el átkozódni Bucky, amitől csak még idegesebb lettem eddig is. Kezem így is fájt már a szorongatástól, agyam megállás nélkül kattogott, hogy hogyan is rázhatnánk le a Hydrásokat. De valahogy jobb nem jutott eszembe, mint hogy szlalomozok a törzsek között,  ahogy beértünk a terebélyes,  zöld fák közé. 

– Mennyi innen a legközelebbi város?  – fordultam felé egy pillanatra. – Vagy egy telefon kéne.  Nézz körbe, hogy nincs-e valami használható,  mert így esélyünk sincs – hadartam el egy szuszra és máris éles kanyarral vetettem magamat a fák sűrűjébe, ahol nem kicsit rázott minket az egyenetlen talaj. Vajon mennyi az esélye, hogy túléljük? Bár meg kell hagyni, eddig se volt sok, mégis eljutottunk idáig.  Hirtelen hiányolni kezdtem Fury edzéseit, valahogy most az is könnyebbnek hatott, mint a Hydrától menekülni.

– Semmi, csak egy térkép,  egy üres palack – morogta James, ahogy hátradőlve nézett körbe az utastérben.

– Ötlet?  Mert most fogalmam sincs és valahogy az improvizáció se tűnik a legjobb dolognak.

– Pedig az lesz, mert fogalmam sincs – rázta meg a fejét és kapaszkodott meg a műszerfalban, hogy ne rázza annyira az autó. Tovább vezettem, és mint az őrült lestem a tükröket, de a távolság rohamosan csökkent közöttünk,  és egy idő után a fekete terepjárók beértek minket, bármennyire is a kisebb utakat választottuk, azért a tragacsnak is voltak korlátai.

– Kapaszkodj! – kiáltottam, ahogy telibe kapta a kocsi seggét a fekete jármű.  Majdnem lefejelve a kormányt maradtam a helyemen. – Le fog tolni az útról – nyögtem,  ahogy feltűnt,  hogy egyre nagyobb gázzal irányít minket a mögöttünk lévő. 

– Nem fog! Maradj itt! – csapott egyet Bucky az ajtóra fém karjával,  mely azonnal kiszakadt a helyéről és csapódott neki egy fatörzsnek. Megkapaszkodva a keretbe mászott kifelé, feltornászva magát a kocsi tetejére.

– Ha lelőnek, én nem tudlak megmenteni – morgolódtam. Jobban szerettem, ha együtt dolgoztunk és szemmel tudtuk tartani egymást,  most viszont muszáj volt ezt megkockáztatni, így aztán csak annyit tehettem, hogy egyenesben tartottam a kocsit.

– Állj meg! – jött mély hangja, mire taposni kezdtem a féket teljes erőből.  Csikorogva próbált ellenállni az autó,  de mégis csak egy nagyobb teljesítményű terepjáró tolt, úgyhogy kellően lelassultunk, hogy Bucky átsétáljon a másikra. Nem is kellett mondania, hogy rükvercbe rakjam és igyekezzek tolatni, persze sikertelenül,  de időhúzásnak tökéletes volt.

– Bazd meg! – haraptam ajkamra, ahogy egyre-egyre újra nekiütköztem a gigantikus kocsinak. Fém fémnek feszült,  mindkettőnk váza már megsínylette, és sajnos mi voltunk alul, csak idők kérdése volt, hogy mikor adja meg magát a pici tragacs. De nem is volt időm ezen gondolkodni, mivel többen is kiszálltak a hátsó terepjárókból és gépfegyverrel igyekeztek felénk. 

– Beth, takarodj onnan! – kiáltotta James, aki pont abban a pillanatban dobta ki a vezetőt a kocsiból és mászott a helyére.

– Told meg a kocsit, azonnal adj gázt!  – hajoltam ki, de máris dörrentek a fegyverek, így újra visszabújtam a biztonságot nyújtó autóba.  Mély levegőt vettem, majd mikor Bucky újra nekem jött,  akkor indultam én is meg amilyen gyorsan lehetett.

– Ha ezt túléljük mindketten, mindent bevallok Furynak – nyögtem fel és már majdnem elmormoltam egy imát,  pedig nem voltam vallásos, sőt!  Összeférhetetlen volt az életemmel Isten, de most mégis valami felsőbb hatalomhoz intéztem szavaimat. Majd a megfelelő kanyarban fordultam és kivetettem magamat a járműből. De nem fetrengtem, különben lapított Annabeth lettem volna. Összehorzsolva a kezeimet és felszakadt a nadrágom, de már a fekete terepjáró mellett teremtem, melynek kinyitotta az ajtaját Bucky és vágódtam be mellé. 

– Na! Ez máris kényelmesebb!  – fújtam ki a levegőt, de azonnal a férfihoz hajoltam, kinek fémes illata megcsapott és már vettem is át az irányítást. – Maradj a gázon – dőltem neki és majdnem az ölébe másztam,  ahogy nagyobb sebességgel értünk ki újra a földútra és tudtuk lehagyni a mögöttünk lévőket.  Nem sok előny,  de tökéletesen megfelelt egyelőre,  már-már sok is volt.

– Vezess te! – fogta meg a derekamat és húzott magához.  Kissé idegen és közvetlen mozdulata megrázott. Majdnem reflexszerűen vertem volna könyökkel orrba,  hiszen Mr. Liare óta senkit se engedtem a közelembe, még Buckyt sem, akivel sok mindenen túlestünk,  de mégis olyan idegen volt az egész.

– Megvagy? – nézett kihajolva a vállam fölött, majd mikor átvettem a féket, kuplungot és a gázt, lassan kimászott mögülem.

– Gyerünk már!  – csúsztam előrébb,  míg sikeresen átverekedte magát a másik helyre.

– Túl izmos vagy – bökte ki.

– Na meg a... – nevettem fel a hihetetlen helyzeten és csaptam egyet kezemmel irányába.

– Most mi van? Ez bók volt, kevés embert ismerek, aki az lenne... – jelent meg arcán egy halvány mosoly neki is. Még lehetetlen helyzetben is tudtunk vigyorogni, azért ez valami! Legalább nem halál komolyan várjuk a halált. 

***

Loki:

Végig túrtam fekete hajamon, ahogy a lőtt sebet néztem a vállamon.  Meg kellett hagyni, a lány rendkívül jól célzott még sok más esetben is.

– Engedj! – löktem arrébb a segítő orvos kezét,  aki bekötötte volna, de annyira ideges és izgatott is voltam egyszerre. Nem kell nekem segítség!  – Uram! – jelent meg egy fegyverrel felszerelt katona, kinek barna haja a lehető legrövidebbre volt nyírva és sötétbarna szemeivel meredten figyelte a zöldbe öltözött istent. – Strucker báró hívja.

Halkan felnevettem. Már csak ez hiányzott! A gézt a kezem közé fogva erősen kötöttem be a sebet, melyből a szivárgó vér azonnal vörösre is festette, de asgardi mivoltom úgyis gyorsan meggyógyít. Morgó sóhajjal indultam meg előre a szürke folyosón,  ahogy a nevesincs katona vezetett. Csak egy a többiből, mindegyik csak egy báb, amit mi mozgatunk. Annyi sors van a kezünk között és még annyi is lesz. Magabiztos vigyor jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem, hogy az embereket leigázom és enyém lesz egész Midgard. A bátyám se állíthat meg!

Benyitottam a terembe, ahol két alak várt,  az egyikben azonnal felismertem a bárót, míg másikban azt a férfit,  aki bement a lányhoz.  Valami tanár és kutató, vagy micsoda...

– Ha már mindenki itt van – fonta izmos karjait össze a báró,  aki szemét rám vetette szemüvege mögül.  – Kezdjünk beszélgetni.  Megmenekült a lány, majdnem felrobbantotta az épületet,  rakétáink egy részét saját magunkra uszította, majd az egyik emberünket is magával vitte. És mindezt megúszta.

– Mondtam, hogy Beth több,  mint amit teremtettem – nézett fel az asztaltámasztásból Mr. Liare. – Tökéletes lett és ezt még fejlesztett – sóhajtott maga elé mámorosan és magabiztosan, mire csak vágtam egy grimaszt. Emberek...

– Engem inkább az érdekelne,  hogy elvileg maguk valami hatalmas szervezet, a legjobb emberekkel, mégis feltörte a rendszert kisebb segítséggel, amit nem vettek észre – jegyeztem meg szórakozottan,  ahogy a báró arcát figyeltem, ki egy pillanatra csöndben maradt.

– Mintha maga olyan tökéletesen helyt állt volna,  főképp fenn, hiszen megsérült isten létére – bökte ki merészen, mire felvontam a szemöldökömet.  A pimasz!

Azonnal megjelentem mellette egyik alakomba. – Mert maguk képtelenek voltak bármit tenni, azt mondja az én hibám?  Jól hallottam? – suttogtam neki, mire a másik alak is megfeszült az asztalnál kiegyenesedve. Rá is csak egy lenéző pillantást vetettem.

– Nem.  Nem ezt mondtam – mondta halkan és kimértem.

– Reméltem is.

– De – engedte le a kezeit, hogy befejezze. – Akkor is elengedte, mert túl kevésre becsülte.

– Mint maguk is – döntöttem oldalra a fejemet. – Legközelebb már nem fog megtörténni. 

– Vagy igen – válaszolta Mr. Liare, akire ránéztem. Nem feszengett, sőt kihúzta magát és inkább folytatta. – Egyértelműen fejlődik. És ez nem biztos, hogy jót jelent. Nálam volt egy határ, de nála nem biztos, hogy van... Ha valamilyen úton-módon, de sikerülne az agyi kapacitását százra emelni, vagy az izomszerkezetét még fejleszteni, már én se tudom megmondani mi fog történni, és bármilyen szer hatására történhet mutáció. Amikor megalkottam nem számoltam azzal, hogy kikerül a kezemből, de közben nem is lett stabilizálva, az utolsó fázissal elkéstem és sose lett befejezve.

– Azt akarja mondani, hogy egy fegyvert gyártott, amiről csak most szól? – húzta fel a szemöldökét a báró. 

– Nem biztos, hogy azzá válik, csak képlékeny – tette zsebre a kezét a tanár, ahogy szuggerálta a többieket.

– Ki fog derülni – emelte meg állát Strucker. – Meglőtték a kezét. Hagyott vérnyomot maga után, már a laborban vizsgálják...

***

Peter Quill:

Morogva fordultam egyet az ágyban, de továbbra se hallgatott el az éktelen kopogás a fémajtón. Nem akartam felkelni, vagy legalábbis nem most! Igaz, pár nap óta nem csináltunk semmit csak utazgattunk, de rendkívül el tud az ember puhulni.

– Peter! Kelj már fel! – ordította egy hang befelé, melyből azonnal rájöttem, hogy Gamora az. Vele jobb nem packázni, így máris ledobtam magamról a meleg, puha paplant és álltam talpra, de az ágy úgy hívogatott, mintha csak a szeretője lennék. Istenem! Túrtam a hajamba és táncoltam ki az ajtóig,  amit résnyire nyitottam. 

– Akkor is kopognál, ha tudnád, hogy éppen valakivel vagyok? – vigyorogtam a zöldbőrű nőre kajánul, mire csak összehúzta a szemöldökét.  

– Igen, úgy is béna lepedőakrobata vagy. 

– Honnét tudod? – néztem rá ártatlanul.  – Szeretnéd,  hogy bizonyítsak? 

– Inkább fogd be! Nem a semmi miatt kerestelek fel, fontos. – Szélsebesen fordult meg és indult előre,  mire csak halkan nevetve értem utol.  Ezek a nők... 

– Tudod, Gamora – karoltam át közvetlenül a vállát.  – Lenne egy tervem, amihez...

– Végre,  Quill! – harsant a mosómedve sercegő hangja. – Azt hittem megfulladtál már a takaróban... – jegyezte meg cinikusan. 

– Térj a lényegre, ha már felkeltem – ásítottam egyet és ültem az állat mellé.  – Drax? Ő nem jön?  

– Nem – rázta meg az állat a fejét és mutatta a képernyőt, melyen két mozgó kép volt. Az egyik egy térképszerű, melyen egy pont villogott sebesen, ahogy haladt valami zöld,  erdős területen. Még jó,  hogy a Google Maps kisajátítható és ehhez ért a kis szőrös.  A másikon viszont egy emberi test látszott,  mellette apró adatok: vérnyomás, pulzus, cukor szint. 

– Mit kéne látnom? – néztem mindkét képet,  de nem értettem mi van. 

– Ezt – mutatott az emberi testre. – Abnormális mennyiségek. Már régebben is feltűnt,  de most ezek nagyon durvák. Valószínűleg a csaj nem teljesen ember és ezzel a nyomkövető folyadékkal lehet megzavartuk a szervezetét,  hacsaknem régen is ilyen volt. Ha pihen, akkor se átlagos a pulzusa, az agya pedig... Egyfolytában aktív,  ha alszik is. 

– Mire akarsz kilyukadni? – fontam karba a kezeimet. – Hogy jobb lenne újra elfogni és megvizsgálni? 

– Igen, és lehet még sem leadni a drága apjának, mert a végén kiderül, hogy pont ellenünk használná fel – bólintott egyet. 

– Azt a sok pénzt?  – akadtam meg, mivel, hogy a felbérlő nem kis összeget adományozott volna nekünk.  

– Jogos, akkor öljük meg, és úgy adjuk át minél előbb – vigyorgott a rágcsáló. 

– Figyeljük még!  – szólalt meg hirtelen Gamora. – És el fogjuk vinni, más kérdés,  hogy hogyan. 

– Okkal a lánya – tartottam fel a kezemet.  – Benne volt a pakliban, hogy erősebb a szervezete, mint az átlagé. Egyelőre hagyjuk, majd ha drasztikus változás áll be, a múltkor sem sikerült elvinnünk. 

– Igen, mert elengedted – jegyezte meg komoran Gamora, mire csak felháborodottan ránéztem. 

– Eszembe nem jut, hogy kiugrik. Ki az a hülye,  aki ilyen magasból megtenné? Amúgy sem lényeg.  Így oké? – szegeztem a tekintetemet rájuk,  ők csak némán bólintottak, hogy hagyjuk. 

– Nagyszerű – csaptam össze a kezemet. – Megyek aludni! – vágtam egy sunyi mosolyt. – Ha valami lenne, akkor ne ébresszetek fel!

***

Steve Rogers: 

Vörös hajszálakat néztem,  melyek Natashához tartoztak, ki határozottan fogta a kormányt és vezette tovább az apró gépet.  

Még mindig nem akartam elhinni, hogy Buckyt látták valahol, emellé pedig a tényt sem, hogy Annabeth pedig Hydrás lehet. Egyre kuszábbak voltak a szálak,  melyek nem akarta összeállni a fejemben. De a többiek is néma csöndben maradtak, senki sem szólalt meg, hogy oldja a feszültséget.  

– Tony! Látsz valamit – szólt a rádióba Natasha, mire süvítő hang töltötte ki a frekvenciát, majd a bádogember jól felismerhető hangja töltötte ki a csendet.  

– Nem éppen,  csak erdők, utak, tavak. Kimondottan unalmas, legalább az európai bázison történt valami, de itt a levegőben, azon kívül,  hogy pár galamb szálldogál – sóhajtott egyet. – És le fog szakadni az ég is... 

Csak még mélyebb némaság állt be, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. 

Bucky... Jutottak eszembe, ahogy még a '40-es években együtt harcoltunk a fronton egészen a balesetig... Hogy tarthatták életben?  Mégis miért?  A Hydra és mocskos műveletei, lehet Annabeth is csak egy áldozat,  akibe belekódolták, hogy be kell épülnie... Az aktája szinte üres, mintha nem is lett volna élete,  vagy ha igen, akkor nem az, amit leírnak benne, pedig... Merengtem tovább a lányon és az egész problémán.  

– Skacok, ne már.  Tudjátok, milyen rémunalmas itt repülni egyedül? – hallottuk meg újra Tony hangját.  – Ohhh, várjatok csak, lassítsatok. Mennyire van a város?  

– Úgy körülbelül 80 km-re, miért?  – nézte a képernyőket Natasha. 

– Mert itt a sztrádán Mercedes terepjárók üldözik egymást  fegyverekkel egyetemben. És ez kb. annyi idő, ami alatt elhagyhatta a fémkezű a várost és mi ideértünk. Lenézek csak – kapcsolta a vonalat és szakadt meg a beszélgetés.  

– Lassíts – suttogtam halkan és néztem össze a többiekkel. – Nem hiszem, hogy ilyen környéken lenne maffia, amely szórakozásból ellopja egymás autóit – nyúltam hátra a pajzsomért. Szinte véremben éreztem,  hogy itt csak Bucky lehet. 

– Szabad ugrani, Kapitány!  – jött újra Vasember hangja és Özvegy máris lefelé kanyarította a gépet. Mély levegőt vettem és vetettem ki magam az utastérből, amikor elég közel értünk.  

***

Annabeth Outlaw: 

– Fogalmam sincs – morogtam megfáradtan, már jó ideje vezettem, de a Hydra nem akart leszakadni. Nem tudom, mennyi ideje ültünk a volán mögött,  de már mindenem fájt.  Hirtelen száguldott el valami mellettünk és kaptam arra a fejemet. 

– Mi volt ez? – kérdezte James.

– Nem. Nem és nem! – vágtam egy fintort. Jobb látásom és gyors felfogó képességemnek köszönhetően láttam,  hogy mi szállt el. Vasember... Hogy az istenbe kerül ez ide? Ez nem lehet igaz! Ha ő itt van..? Bele se akartam gondolni, hogy az mit jelent rám nézve.  

– Mi volt ez? Anna! – mordult egyet idegesen a férfi mellettem, aki rögtön észrevette, hogy ez bárminél rosszabb, ami lehetne. 

– Itt vannak, nem csak a Hydra – fordultam felé és tudtam, hogy leesett neki, mikor Steve nevét tátogta.  Lassan bólintottam.  Nem tudom, melyikünk úszná meg jobban, ha elkapják. Bucky évek óta gyilkolt, de ott lett volna mellette Steve, legalábbis, ahogy én ismerem. Mellettem? Én titkolhatom, hogy mit tettem, de így is úgy is kicsúsznék a kegyek közül és egy idő után ők maguk jönnének rá, hogy mégis mit műveltem. 

*Bumm* Robbant a mögöttünk lévő kocsi fel és repült a levegőbe. Még nagyobb sebességre kapcsoltam, de telibe talált minket így is, mikor földet érve ütközött neki az oldalunknak lendületből és borulni kezdtünk oldalra. 

– Anna! – ragadta meg a karomat Bucky és rántott el a kormánytól, mielőtt még arcon csapott volna a légzsák, de nála is aktiválódott, így csak kibernetikus keze védett meg minket.

Képkockákban láttam,  ahogy fordulunk fel és sodródunk ki, mintha csak lelassítottak volna előttem egy filmet. Minden egyes rezdülés, ahogy Bucky haja lebegett a levegőben, vagy a zsák nyílt ki, esetleg megemelkedtem az ülésről.

– Neeeeeeem – tört fel hang a torkomból. Kimondottan kezdtem utálni,  ha elvesztettem az irányítás hatalmát és az improvizációra kellett hagyatkoznom, mint ebben az esetben. Valamihez már én sem vagyok elég gyors.

– Auch! – nyögtem fel mikor erősen bevertem a fejemet és a látásom elhomályosult. Fordultunk egyet, kettőt is a levegőben,  mire újra talajt fogott a kocsi az oldalára esve. Vörös vérem buggyant ki a halántékomból, ahogy felrepedt a bőröm és még összeverődött az arcom. 

– Mennünk kell – hörögtem és kaptam el James pólóját,  noha pont ráestem, így nekem kellett volna kifelé mozdulnom. De csak recsegő hanggal tört ki a szélvédő, ahogy a mellett lévő katona kirúgta.  Szédülve másztam ki nem egyszer belenyúlva a szilánkokba, melyek bőrömbe süllyedtek és vágtak bele húsomba.  Apró szúrásonként megélve rángatott vissza a fájdalom az eszméletvesztésből és másztam ki Bucky után.  Kibotorkáltunk a betonra, ki a füstből, ahol hajamat hátratűrtem és néztem farkasszemet egy kék szempárral. Nem lehet igaz! Hogyan?  

– Fuss! – sziszegtem Jamesnek. – Fuss! – löktem vissza a füstbe,  ahogy leesett, hogy Steve-vel állok szemben. A Kapitány határozottan fogta a pajzsot és szánt szándéka volt közelíteni. Fel sem fogtam, ahogy körülöttem káosz alakult ki, a többi kocsi felrobbanva feküdt szerteszét,  nagy részéből narancssárga lángok csaptak fel és nyaldosták a fém vázat. Mint tornádó idején,  úgy ereztem magamat, mintha én lettem volna középen, ahogy a levegő sem mozdul. Csendes, nyugodt és gyönyörű.  Tombolt körülöttem a káosz,  és csak egyre mélyebbre süllyedtünk a bugyraiban, a Bosszúálló csapat már csak hab volt a tortán. 

– Menj, menj míg tudsz! – noszogattam, de a férfi teljesen lefagyott, mikor meglátta a vörös nőt Steve mellett. 

– Menj már!  Megölnek – löktem egyet rajta és fordultam be a gomolygó füstbe. Nekem már annyi, mindenki látta,  hogy mit teszek, de Buckynak még volt lehetősége. 

– Natalia – hebegte halkan,  mire felpofoztam. Reccsent egyet a kezem, de nem érdekelt,  csak takarodjon már innen el. Megráztam a csuklómat. Mennie kell! Nem érdekel,  hogy honnan ismeri Natashát, lesz azon is időm gondolkodni... 

– Takarodj el! Most – sziszegtem mérgesen, mire végre rám nézett kifejezéstelen arccal. Eltökélt kifejezés eleolvadt az arcáról és visszaalakult Tél katonájává. Bólintott egyet, majd beleveszett a füstbe, mintha csak egy szellem lett volna. Eltűnt, mint Kossuth a ködben. Sokáig néztem utána,  míg teljesen bizonyos nem lettem: megúszta.  

– Annabeth! – jött a rideg valóság,  miszerint lebuktam és itt az ideje szembesülnöm tetteimmel.