20. Rész - Egyszer minden kiderül

Hellobello!

Nos, drágáim mérföldkőhöz értünk, ahol is először a feliratkozókat, majd a kommenteket szeretném megköszönni éééééés megjött a 20. fejezet!!! 

Ennek alkalmából megint külön rész érkezik, aminek témáját oldalt szavazhatjátok meg, vagy pedig ötleteket ide is ajánlhattok, mert most aztán mindenre nyitott vagyok ^^

Altertől kezdve a romantikus szálig, persze, akár kérdés felelet is lehet hozzám intézve, így kisebb titkokat tudhattok meg rólam, és a történetről is! ^^ :)

Köszönöm szépen és ezzel egyetemben remélem, hogy a mostani rész is fog tetszeni! Kommentek jöhetnek!

Jó olvasást! :)

***

Hazugság.  Hazugság mindenhol. Egy világot építettem fel vele és nem csak a körülöttem lévőket,  hanem magamat is átvertem. Elhittem, hogy amit csinálok az jó,  de még se vallottam be senkinek, csak hatalmat gyakoroltam és kihasználtam az előnyöket,  amiket kaptam vele. Bizalmakat döntöttem romokban,  de másoktól elvártam, hogy igazat mondjanak, különben a saját életünkkel fizettek volna meg, vagy épp tényleg meg is haltak. Lelkiismeret?  Volt, de már nincs. Felemésztette a harag, a düh James iránt, aki tönkretett, akin bosszút akarok állni.  De mielőtt bármit tehettem volna, megbuktam. Penge élén táncoltam és leestem. A zuhanás még csak most kezdődött el, de nem látom,  hogy lenne bármiféle mentőkötél, mely a becsapódástól megmenthetne. Nem mintha félnék,  csak az fáj,  hogy amit meg akartam tenni, az nem sikerült és Mr. Liare még mindig valahol a Föld felszínének tetején mozog...

Bilincsbe rakott kezekkel ültem a fémpadlón és tűrtem meg Tony idegesítő nézését. Hogy mi történt?  Bucky megúszta, remélem, már messze jár és akkor egérutat nyert, noha a Kapitány ott maradt, így Tony gondjaira voltam bízva,  aki a bilincsből nem engedett és még csak azt se mondta, hogy beszéljek,  hanem intett csak, hogy maradjak kussban, mint jó gyerek, úgy is tettem. De ami tényleg kést forgatott meg bennem, az Natasha. Valahogy tisztáznom kell vele, hogy mi is történt,  hogy mi folyik körülöttem, ha már esélyt adott nekem. Persze, tisztában voltam vele, hogy a vörös ez utána nem nagyon fog megbékélni, csak ha jól elverhet... Talán.  Tanácstalanul álltam a helyzetemben. Mit is kellene tennem? A szavaknak nem láttam értelmét és gondolataim csak száguldottak a fejemben, hogyan is kaphatnék egérutat. De az igazságot láttam a legjobbnak. Még ha rettegtem, hogy megismernek. Falakkal vettem körbe magamat, hogy sose kelljen az igazi valómnak megmutatkoznia, mégis a Bosszúálló csapat képes volt repedést ejteni rajta. Egyelőre azt láttam a legjobbnak, ha ellenállás nélkül végig csinálom,  onnantól majd a többi,  de nem fűlött a fogam hozzá,  hogy minden lapomat lecsapjam, kiterítsem...

– Mondja, Miss Outlaw –andalgott Tony dübörgő,  fémléptekkel mellém. – Ezt Fury tanította? 

– Nem, a katonaság – vontam vállat unottan,  mintha nem lenne rejtegetni valóm. 

– Azt nem értem,  hogy miért volt ott, és ha veszélyben volt, miért nem értesített minket?  Oh, elnézést, talán csak nem, mert Tél katonájával utazott?! – emelte meg a hangját a provokálás érdekében. 

– Hydrás? – tette fel végül kerek-perec a kérdést. 

Felnéztem rá meglepetten. Hydrás? Soha az életben nem lennék az... A gondolat is sértett. Valahogy nem érdekelt a Hydra, vagy a Shield. Egyszerűen csak a bosszú hajtott, hogy most melyik oldalon… Sőt egyiken se, vagy ha igen, talán a Shield felé hajolnék, de… Tényleg nem érdekelt.   – Elhinné, ha azt mondom, hogy nem?

– Nos, Jarvis? – kérdezte az intelligenciát,  aki bemérte  nő arcát és elemezte ki.

– Pupilla normális,  légzés nem változott,  arcszíne is megmaradt, idegességnek nyoma sincs. Nagyon nagy valószínűséggel igazat mond. – Sercegő hangja kihallatszott a ruhából is.

– Na, elhisszük – fonta karba a kezét.  – Akkor?

– Tony, ezt ne most beszéljük meg, majd ha Steve is ott lesz Thorral egyetemben – kotyogta közbe Natasha, miközben irányította a gépet.  Hálát adtam, hogy időt hagyott nekem, de tudtam, hogy így csak még rosszabb lesz minden. A némaságom nem megoldás,  de az sem, hogy pofázok.

– Mert mi van, ha nem most? Engem roppantul érdekel,  hogy mégis mekkora köze van a Hydrához, mert nagyon is van – hunyorgott rám a playboy. – Ugye, Annabeth? Túl üres az akta magáról – kezdett bele, és ingatva figyeltem. Rossz érzésem támadt tőle. 

– Vannak, amit nem lehet oly könnyen megváltoztatni, mint például az arca, így bármilyen alapos volt valaki mégis vannak önről információk.  Édesanyja könyvtáros,  apja egy fegyver boltot visz, jól tudom? – folytatta. Fapofával igyekeztem hallgatni, de már tudtam,  hova is fogunk kilyukadni. Hol is szűnik meg rólam minden információ...

– Maga egyedüli gyermek, aki rendkívül okos volt és mérnök vagy valami a szerű akart lenni, ezért jelentkezett is gépészeti karra és nagy örömre fel is vették. Jól tanult. De hirtelen történt valami és abbahagyta. A katonaság jobban kezdte el vonzani.  Mégis mi történhetett? – pillantott rám. 

Ha ölni tudtam volna a szememmel, most azonnal megtettem volna, hogy fogja be a száját.  Körbenéztem, de mindenkitől csak kérdő tekintetet kaptam válaszul. Bruce se igyekezett, ahogy Clint sem, hogy közben avatkozzon, Natasha pedig pláne nem.

– Megmondom én a választ. – És mormogva szólt valamit, mire Jarvis egy képet vetített ki. Rajta én néztem vissza pár évvel fiatalabban. A hajam még rövidebb volt, arcom mosolygósabb, ezzel egyetemben vékonyabb, gyengébb külsővel rendelkeztem. A színes fotón a szemem volt a legszembetűnőbb, hogy csak halványkéken meredt a távolban.  Alatta egy szöveg foglalt helyette, miszerint eltűnt személynek lettem nyilvánítva. Még anyám adta ki...

– Maga valamilyen erőszak áldozata lett. És hopp, az egész életét megváltoztatta. Micsoda véletlen, nem igaz? – hunyorgott rám.  Sok energiába került,  hogy megmaradjon a semleges kifejezés az arcomon, miszerint nem találtam meg magamról minden információt, vagy úgy tűnik Jarvis se egy mindennapi intelligencia. Mit lépjek?  Eljött az idő,  hogy beszálljak a játékba.  Vagy felcsapom a lapjaimat vagy elérem, hogy valaki előbb mutassa meg, mint én.  Apró mosoly jelent meg az arcomon, ahogy magam előtt felidéztem Tonynak az aktáját és minden információt, amit tudtam róla.  

– Khm... – köszörültem meg a torkomat. – Született: 1970. május 29.-én, mint Howard Stark és Maria Stark egyetlen gyermeke. Kis csoda gyerekként, már 15 évesen az MIT-re jutott és 19 évesen diplomája volt fizikából és gépészetből – soroltam tovább az információkat. – De 1991. december 16.-án szörnyű baleset történt, elvileg fékhibákból és a szülei elvesztették életüket. 21 évesen magára jutott így a Stark Industries. Időbe telt, míg alkalmazkodott a vezető szerephez, de sikerült. Később Vietnámban a vietnámi háború alatt egy ön által kifejlesztett tranzisztort mutatott be a hadseregnek, mikor a vietkongok rátámadtak. Egy akna robbanásakor srapnel fúródott a mellkasába és elveszítette eszméletét. Mikor magához tért Wong-Chu, egy rablóbanda vezérének a fogságában találta magát...

Kikerekedett szemekkel nézett Tony. Keze remegett, ahogy a fogva ejtéséhez tértem, sebeket szakítottam fel ezzel. Az rossz emlékek mindig szenvedést okoznak.

– Elég volt! – mondta, inkább kiáltotta, mire elhallgattam. Szája sarka rángott a dühtől és a sok kérdéstől, hogy honnan is tudhatom ilyen pontosan. – Mondja maga... – hunyorgott erősen és alig bírta visszafojtani haragját. A légkör pattanásig feszült,  ahogy mindenki figyelt. Felcsaptam egy lapot, és csak remélhettem, hogy többet nem kell, mert veszíteni fogok.

– Tony... – jelent meg mellette Bruce, aki visszafogta. – Fejezd be, nem mész vele semmire. Amúgy is rólad minden nyílt titok – igyekezett csitítani a dolgokat. De mikor találkozott a playboy-jal a tekintetem – rögtön tudta, hogy ennél jóval többet tudok és nem azért, mert bepötyögtem a Googleba. Elkaptam a tekintetem. Akaratlanul ült ki minden az arcomra, pedig éveket gyakoroltam, hogy semlegessé váljon.  

– Maga… – sziszegte. – Honnan? Miért? Hogyan??! – szorult ökölbe a keze.

– Haho!  – jött hirtelen egy recsegő hang a vonalról. Steve kissé sercegő hangja ütötte meg a fülünket, ami azt jelentette, megint időt nyertem, de most már nem sokáig.  – Natasha, nyisd ki az ajtót – jött az utasítás és pillanatokon belül megcsapott minket a levegő hidege. Borzongva dőltem neki a fém falnak, ölemben a kezemmel. 

Betoppant a  két óriás,  személy szerint Amerika Kapitány és Thor. 

– Na? – kérdezte Clint végre megszólalva, hiszen eddig nem nagyon engedte ki a hangját.  

Thor megrázta a fejét. – Semmi – dörmögte és vonult beljebb lerakva a kalapácsát. Tekintete azonnal rajtam állapodott meg. 

Vasember felnézett Stevere, aki közben levette sisakját, szőke haja arcába omlott.  És nemet intett a fejével, miközben ő is közelebb lépett a csoportuláshoz, egyenesen rám meredve. Oh, lehet még sem kaptam annyi időt,  viszont helyet igen. Clint kellene áldozatul,  hiszen ő volt legközelebb hozzám és kihasználva menekülhetnék el, de az egyenes árulás lenne a Shield, Fury és a Bosszúállókkal szemben, csak igazat adnék,  hogy Hydrás vagyok. Valami más ötlet kellett...

– Hova ment? – kérdezte kertelés nélkül Steve tőlem.  Teltek a pillanatok, míg lassan elnyílt ajkam, mintha csak mondani akarnék valamit.  Akár a filmekbe, mikor 0,125-re lassítják be a jelenetet és várjuk, hogy végre hangot is adjak. 

– Nem tudom – vontam vállat őszintén.  – Fogalmam sincs.  

– Akkor miért dolgoztál vele? – jött a következő kérdés.  

– Mert jó katona. 

– Mióta ismered, és mióta tudod, hogy  él,  hogy én is keresem? – emelte meg Steve a hangját,  hogy rákoncentráljak. Egyre mélyebbre süllyedtem a saját világomba, ahonnan ki kellett volna evickélnem. Szabályaim dőltek rám és most, hogy a felelősség elé kerültem, hirtelen bújhatnékom lett…

– Ehm... – húztam el a számat.  

– Mióta?! 

Megráztam a fejemet tagadóan, hogy erre ne kelljen válaszolnom. – Mindent elfogok magyarázni – jegyeztem meg.  

– Alig várom és mégis mikor? – nézett rám Natasha is. Egyre rosszabb volt ez a csoport. Már most az agyamra mentek és csak telt az idő.  Nem tudtam volna megmondani, hogy meddig vagyok képes nyugodt maradnom, de még igyekeztem, különben nekem annyi. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Mindenki meg fogja tudni ki vagyok és akkor nincs menekvés.  Akkor egyedül maradtam tényleg a saját múltammal, amit természetesen nem akartam látni.  

– Nem vagyok Hydrás!  – csattantam fel. – Ez az egész... Teljesen más miatt folyik, mint ami. Nem érdekel a Hydra vagy  Shield! Itt nem ez a cél!  

– Akkor mi? – reccsent Natasha hangja. – Ki vagy te, Annabeth? 

– Kérek egy laptopot – nyújtotta ki a kezemet, hogy a bilincset is levegyék. 

– Kedvesem, majd a Toronyban… Még élvezem,  hogy szenvedsz tőle – dobott egy sármos mosolyt Tony, aki közben leült. 

– Legyen a Torony – biccentett Clint. – Most inkább térjünk vissza. 

– Remek – dörzsölte meg Bruce az arcát és végül mindenki helyet foglalt, hogy az út további részét csöndben pihenjék ki. Még így is éreztem magamon az idegen tekinteteket, melyek fel akartak nyársalni.  Nehéz menet lesz! 

***

Ha azt kéne mondanom, hogy James után mi volt a legrosszabb élményem, akkor biztos, hogy rávágom: "Amikor a Toronyban mindenki előtt kellett vallanom". Ehhez képest a Shield betörés kismiska. Ahogy ott ültek, álltak körülöttem... Úgy éreztem megnyílt alattam a Föld már. Kicsúszott a lábam alól saját világom talaja, és olyanba csöppentem, amit nem tudok irányítani. a kérdő tekintetek szinte fojtogattak.

Viszont kaptam egy laptopot, ami már könnyebbséget jelentett, noha az a fránya bilincs nem lett leszedve.

– Khm... – köszörültem meg a torkomat, amire mindenki rám nézett. Baromi frusztráló volt a sok pillantás, ami az igazságot akarta. – Én... – kezdtem bele és léptem a laptophoz, aminek képe kivetült a levegőbe, így mindenki láthatta, hogy mit csinálok. – Ez az egész, ami körülvesz, ez csak azért alakult így – fújtam ki a levegőt. – Mert... Van egy ember, aki tönkretette az életemet. Beálltam a katonaságba, hogy fejlődjek, hogy utána tudjak menni, hogy bosszút tudjak állni, de még mindig megrekedtem. Tényleg Annabeth Outlaw vagyok, de nem az, akit Natasha ismert – pillantottam rövid időre a nőre. – Rengeteg dolgot kitanultam... Például – bújtattam ki a kezemet a bilincsből és dobtan Tony felé. – Hogyan szabaduljak meg még a maga szorítójától is.

– Hmm... – fintorgott a férfi egyet.

– Ki tette tönkre az életedet? – szakított meg Steve. – Nem érzed úgy, hogy a bosszúd megöl? Ha megtetted, mi marad utána?

Nem válaszoltam a kérdésekre, inkább csak folytattam. – És Fury egy napon meglátogatott. De ez nem történt volna meg, ha nem lennék más, mint valójában. Valószínűleg ha tudná, ki vagyok, sose tette volna meg, hanem valamilyen úton-módon likvidált volna, akár egy börtönbe.

– Ne homályosíts! – hunyorgott Natasha. – Miért?

– Mert... – kezdtem bele, mikor hirtelen szólalt meg a riasztó. – Mert gyilkolok, rendszereket török fel, információkat szerzek a céljaim érdekében – fulladt el a hangom. Kihúztam magamat, nem fogok meghunyászkodni a sajnálkozó tekintetekre. Ez vagyok én! Ezeket tettem! Vállalom is a felelősséget!

– Behatoló! – jött Jarvis hangja, aki megszakította a döbbenetet, így a traccspartinak vége szakadt.

– Földre! – ordította Steve, és mellettem teremve rántott le hasalásba, mikor valami nekicsapódott az üvegnek. Bármennyire is törésálló volt, a bomba átszakította. Hatalmas robajjal tört be, omlott a fal is, remegett a padló, a füst pedig mindent eltakart. Örülhettem volna, hogy nem kellett befejeznem, de nem éppen egy támadást vártam.

Köhögve botorkáltam talpra, a fülem sípolt, mikor is egy fegyverrel néztem szembe a homályban. Oh jajajj... Tisztán hallottam még, ahogy dörrent és a golyó elhagyta a csövet, hogy engem kapjon célba. Egyre közelebb került. 1 méter… fél méter… 30 centi… 10 centi… 5 centi…