21. Rész - Színre lépő Halál

Hellobello!

Na hát, megérkezett a következő rész és lassan haladunk a kötet záró végkifejlet felé...

Hát... Nem tudom, hogy mennyire volt várható, hogy Annabethre ez a sors vár... Remélem ettől még nincs harag :D

Viszont a blogban már megcsináltam egy átvett karaktert, ahogy most is egy ilyen kis szösszenetet mutattam előre, méghozzá Valor érkezett meg Detective Ravenna blogjáról a Mischief and Blood -ról, mert hogy megcsináljuk azt, ami a filmekben, hogy összevonunk pár jelenetet :)

Remélem tetszik a rész amúgy, vagy bízom benne...

Jó olvasást! :)

***

Mennyire akartam meghalni? Nos, semennyire, vagy éppen mindent megadtam volna érte.  Csak míg James élt,  addig... Továbbra már nem terveztem az életemet, hiszen mit is kezdhetnék ezek után.  Nincs diplomám,  a katonaságot sem fejeztem be, Fury mellett sem maradhatok örökre és a titkot már most félig felfedtem. Hogy lesz akkor tovább? Fogalmam sem volt, de azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy ott leszek majdnem harminc évesen és nem tettem még semmi mást, mint illegálisan tevékenykedtem…

Semleges arccal figyeltem a közeledő golyót, ami elől elmozdulhattam volna simán,  de még sem tettem meg, hanem lefagyva ácsorogtam. Hihetetlen,  oly régóta nem érzett nyugalom áradt szét a testemben kitöltve minden zugot. Meglepő volt, hogy képes vagyok ilyet még tapasztalni, de ennek ellenére mégis olyan felemelkedő volt. Nem kellene foglalkoznom semmivel, nem nyomná felelősség a vállamat, és minden maradna úgy, ahogy eddig. Olyan elem voltam a szerkezetben, ami cserélhető, amire már nem volt szükség és most akarnak valami jobbra váltani...

Ha rajtam múlt volna, a golyó telibe eltalált, áthaladt volna a ruhán,  bőrön és végül elsüllyedt volna a húsomba...

Helyette viszont csak fém pendült a fémen, ahogy a pajzs széle eltérítette, én pedig élve,  karcolás nélkül álltam dermedten.

– Mennünk kell! – ragadta meg Steve a karomat, ahogy a pajzs után nyúlt a földön. Hangja apró szúrásként hatott, ahogy kirántott a merengésből és máris a valóságban találtam magamat. Pedig egy pillanattal ezelőtt szinte már láttam a csuklyás halált, aki értem jött el.

– Annabeth, gyerünk!  – kiabálta rám aggodalmas tekintettel. Bármit is tettem a múltban,  Steve figyelmen kívül hagyta és ez igazán ledöbbentett. Olyan jó ember volt, ami én sosem. Még most is segíteni akart...

Megszorítottam a kezét,  hogy menjünk. Ekkor eldőlt valami bennem. A bosszú tényleg felemésztett, de még van időm javítani,  ha mondjuk most is igyekszem, megmutatom, hogy képes vagyok valami jóra is, nem csak a fantazmagóriám követése.

Azonnal az első támadónak estem neki egy horgossal, és fordultam, hogy mellkason rúghassam. Az adrenalin elöntött, mozdulataimat kezdte irányítani. Szemem még élénkebben fénylett,  mint még soha sem eddig, ahogy gondolataim még jobban felgyorsultak. Természetesen nem lett egy mutáns sebességű valami, de így is jóval vertem az embereket már.  Támadásaim egyszerűek és lényegre törőek voltak, miközben minden erőmet bevetettem.

Csak a harmadik áldozat után figyeltem fel az ellenfél egyenruhájára. Sötétzöld és fekete volt, felkaron, vagy mellkason egy vicsorgó, 6 karú koponyával. A Hydra... De mit keresnek ezek most itt? 

– Steve! – kiáltottam fel, miközben Tony iktatott ki mellettem valakit és hálásan fordultam inkább felé. 

– Melyik oldalon áll,  Ms. Outlaw? – tette fel a kérdést, ahogy a páncélban pompázva újabb sortüzet engedett ki.

– Hydra katonák,  támadásuk egyelőre nem koncentrált, nem tudják mi a célpont,  vagyis a vezető még nem érkezett meg – hadartam gyorsan le a leszűrt információt és folyamatosan elemzett minden mozdulatot az agyam.

– Ezt nevezem. Miből gondolja? – horkant fel a playboy nem tudva eldönteni, hogy honnan is tudhatom vajon.

– Ön szerint itt beszélgetnénk, ha az ő oldalukon állnék?

Vasember máris a homlokát kezdte ráncolni, majd intett, hogy feküdjek a földre miközben a következőt kiiktatta mögöttem. 

– Lehet, hogy jó az álca csak... De per pillanat kockáztatok – nyújtotta a kezét,  hogy felsegítsen állni.  

– Nem fogja megbánni – köhögtem, ahogy fordultunk tovább. Valóban az érkező ellenfél cél nélkül támadt.  Nem volt fókuszpontja az egésznek, amit akarhatnának. Elterelés? Jutott az eszembe, miközben fegyvert szereztem és halovány vigyorral az arcomon tüzeltem a tömegbe. 

– Annabeth! – jött át a zajon keresztül a nevem. Éles hallásommal meghallottam és meglepett, hogy mennyire kifinomultak az érzékszerveim. Ilyen eddig még nem fordult elő velem. Ez mit jelenthet? Hogy végleg az idő haladtával elkezdtem mutálódni? De vajon jó vagy rossz irányba? 

Steve-t láttam meg, aki eldobta a pajzsot, ami egyenesen felém tartott. Nyeltem egyet és fordultan oldalasan. Lehet nem azért küldte,  hogy tovább irányítsam, de jobb ötletnek láttam.  Mély levegőt vettem és koncentráltam a repülő korongnak, melynek színei már összeolvadtak és vörös,  piros, ezüst foltok látszottak csak. Hirtelen eszembe jutott, milyen kellemetlen volt, mikor az oldalamba állt be. Beleborzongtam a fájdalmas emlékbe, hiszen ha most nem tudom elkapni, ez akár az ujjaimat is elviheti... Óvatosan nyúltam ki és forgásközéppontjára helyeztem tenyerem, miközben a másikkal széle felé közelítettem, de csak annyira, hogy ne nagymértékben lassuljon le. Tengelyem körül megtettem egy fél kört és már hajítottam tovább neki kettő alaknak is. – Ezt nevezem! – száguldott el mellettem a Kapitány a pajzs után. 

Hirtelen hangos, berregő zaj ütötte meg a fülünket. A kitört ablak mellett egy helikopter ingázott, melynek kinyílt az ajtaja.

Lehunytam a szemeimet, hogy ilyen nincsen. Sose fogynak ezek el?

Szikár alak állt mereven, testét fekete egyenruhát viselt, arcán pedig maszkot meglepő módon, mintha direkt akarta volna elrejteni magát. Felismertem? Nem éppen,  noha biztos nem James volt, annál sokkal robusztusosabb felépítéssel rendelkezett. Széles vállak, vastag karizmok, izmos combok.  Az egyetlen furcsaság viszont azonnal szemembe ütközött.  A sceptert fogta a kezében, melyről visszaverődött a neoncsövek fénye. Loki odaadta volna valakinek? Végül is a Hydra szálláson is téblábolt és információim szerint a Hydra elkezdett a fegyverrel kísérletezni, de hogy ne az asgardi kezébe került volna?

– Ő kell! – mutatott telibe rám, mire legszívesebben elröhögtem volna magamat, ha a helyzet ne lett volna olyan feszült. 

Nem... Ennyire kiakadt volna rám a Hydra? Végül is... Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy fojtogatva hátráltam. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem, még a falak is közelítettek, hogy rám omoljanak… Senkinek sem kívánom, hogy átélje ezt a nyomorúságos érzést.

– Tony! Ő a vezér – ordítottam el magamat, de addigra már minden katona felém indult. Legszívesebben futottam volna, de ezt nem tehettem meg a Bosszúállók között. Menekülni?  Ilyen gyáva féreg lennék. 

Váratlanul mellettem termett valaki, a pajzsról halovány fény verődött vissza. Steve... Már megint. Még mindig nehezen akartam elhinni, hogy ennyire.... Ennyire képes megbocsátani,  túllépni és segíteni. Rám pillantott a égszínkék szemekkel,  melyben aggodalom vegyült.

– Nyugi, sok mindent éltem már túl – ropogtattam meg a nyakamat és egyszerre ugrottunk be a tömegbe.

Enyhén bizseregtem, tarkóm viszketett, de csak támadtam.  A harc heve mindent elmosott, a tudatot is, hogy képességem más irányt váltott.  Testemben dolgozott az adrenalin,  minden sejtet aktivizált, és egyre gyorsabban. Agyam felpörgött, szívta magába az információt,  ahogy pár mozdulatból levontam a következtetéseket, hogy a szerint a lehető legkedvezőbbet hajtsam végre. Horgos, rúgás, öklös, lökés és ezeknek száz féle kombinációja, amennyire képes voltam. Olyan könnyen ment…  Mintha egész életemben ezt csináltam volna, és olyan kellemes érzéssel töltött el. + évvel ezelőtt még irtóztam volna bárkit is megverni, nem hogy megölni, de annyira beilleszkedtem ebbe az életbe, és nekem igazán jól esett. Lehet, rossz ember vagyok, sőt biztos, de ez vagyok én, akinek jól esik a harc, akinek így nem kell gondolkodnia, hanem csak kiélheti, amivé tették, ami!

– Mi? – nyögtem fel, ahogy megálltam a rúgásba váratlanul. Apró, villanásnyi képszakadás. Valami történt velem... A testem nem tudta az ütemet tartani és elvesztettem a kontrollt, belassultam. – Ne! – Láttam, ahogy visszarúgott, egyenesen bordáim felé.  Elterültem a szilánkokkal teli padlón.

A kétségbe esés eluralkodott fel lettem, hogy mi történhetett. Soha sem fordult elő még velem, hogy saját határaimat átléptem volna…  Az ellenfél felém tartott, a hangok alapján, így azonnal fordultam, de éles fájdalom hasított az oldalamba. Továbbra is hamar és sokáig éreztem a kín,  ahogy a kísérlet óta... Vagyis még mindig több lehetek, mint egy ember. Felnéztem az alakra, aki már fegyvert fogott volna, majd hirtelen dőlni kezdett rám.  Kigurultam és Natashát láttam meg, aki csak biccentett és ment tovább. 

– Köszönöm – tápászkodtam lassan fel, beharapott ajakkal, és grimaszba torzuló arccal.

A vezetőt kerestem, hogy azt állítsuk meg, mert még mindig sokan voltak a Hydrások. Az alak egyenesen fordította a botot, mely kék fényben ragyogott.

Uramisten!  Sápadtam le és már futásnak is eredtem. Versenyeztem a fegyverből kitörő fény golyóval, mely akadály nélkül haladt tovább a kiszemeltje felé.  Hogy mi vitt arra, hogy megállítsam? Azt, hogy mindennek ellenére,  még most is látott bennem reményt,  nem járatott azonnal le, hanem csak segíteni akart... Stevenek ütköztem teljes erőből, így az izomkolosszust ki tudtam billenteni stabil állásából pont annyira, hogy a nyaláb engem kapott telibe és repültem jó pár métert. Már a levegőben felsikoltottam az éles kíntól, mely a gyomromtól indult ki, de mikor még a falnak ütköztem és gerincem mentén is kialakult egy újabb fájdalominger, akkor legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna. Hasra estem a földön. Mindent kirekesztettem, se hangok, se képek, csak én és a gyötrődés, mely egyfolytában végig hullámzott a testemben. Görcsbe rándultam és megérintettem a sebet, ahol a ruhám megszenesedve füstölgött. Égett bőr és hús szag töltötte be a levegőt, amitől a gyomrom rettenetesen kavargott. Egész testem pulzált,  mintha lángra lobbantam volna, pedig ez csak a fájdalom volt. Mindig nehezen bírtam, de most minden izomszálamat, csontomat égette fel… Ez volt az egyetlen, mellyel nehezen tudtam szembenézni… A gyötrelmes, halálos kín…

– Annabeth... Annabeth... – vágta át nevem kiáltása az önkívületet, amibe beleestem. De nem volt elég,  hogy ki is másszak belőle.  

Valaki mellém ért és fordított hátra,  amitől megint csak nyikkantam egyet. 

– Staaaark! Riadóztass egy kórházat! 

– Segíts – szuszogtam és sokat pislogtam, hogy lássak, ennek ellenére nehezen következtettem el a fájdalomtól. Képtelen volt agyam átállni másra. Fájadalom, fájdalom, FÁJDALOM!

– Maradj nyugton. 

– Állíts fel – buktak ki belőlem a szavak. –  Állni akarok! 

– Nem vagy abba az állapotban. 

– Mondom, segíts – sziszegtem egy komorabb hangnemben Stevenek, mert ki más állt volna mellettem... – Most! 

– Kapitány!  Pont odatart a ninja a bottal! – ordította Tony és hallatszott, ahogy Hulk eldübörgött mellettünk. 

– Maradj itt – engedett el és eltűnt mellőlem. Hogy ennek örültem vagy sem? Inkább azzal foglalkoztam, hogy talpra álljak, noha eléggé nehezen ment. Minden mozdulat maga volt a Pokol és enyhe bizsergéssel töltött el,  ha lábamat is mozdítottam. Lehet, hogy jobban megütöttem a gerincemet, mint kellett volna. 

– Megvagy kislány! – kuncogta valaki mögülem. Nagyon nem jól hangzott,  de egyértelműen nem az volt, aki Loki botjával érkezett.  Hangfrekvenciájuk más értéket ütött meg.  – Vajon Pokolba jutsz vagy a Mennybe? – kezdett gúnyolódni, fordultam volna, ha tudtam...De időt se adott. Csak dördült a fegyver. Egyszer... Kétszer. Háromszor.  

– Áhhh – haraptam be ajkamat, hogy a kínt tűrjem. Váll, gerinc és egy mellkason... A golyók akadálytalanul hatoltak testembe, átszakítva mindent, ami az élethez kötött.  Fejem szétrobbant az égető fájdalomtól, és már csak azt... Csak is azt éreztem.  Tüdőbe fúródó pedig azonnal légmellet okozott. Harákolni kezdtem az éltető levegőért. Nem! NEM! Tudtam, hogy megírtam a végrendeletemet, meg fogok halni...

– Annabeth! – rohant valaki mellém,  aki hátra fordított, de csak újabb nyögések futottak ki ajkamon. – Gyorsan! Valaki lássa el! 

Újabb hang közelített meg, majd még egy és még egy. 

Haloványan Natashát vettem ki elsőnek, majd mellette Stevet és mögötte a többieket. 

Felültettek, de addigra már fulladoztam. Erőlködtem, hogy levegőt kaphassak, de a vér eltömítette torkomat, ahogy egyre feljebb jutott, végül kibugyogott a számon.  A félájult állapotban kerestem valami biztos pontot. Valamit, amiben kapaszkodhattam., ennek ellenére éreztem, hogy meleg vérem végig folyik államon, nyakamon, míg a ruha anyaga el nem kezdte szívni.

– Ne add fel, már jönnek! 

– Sajnálom...  – nyögtem valakinek kezét fogva. – Megérdemlem. 

– Bármit tettél is, halálra nem vagy hivatott. 

– Tarts ki egy kicsit! Hol van Bruce? 

– Még zöld...

– Vigyük be a konyhába azonnal... – hallatszott, de a hangszínek között már nem voltam képes különbséget tenni. Belekaptam valakinek a ruhájába.  

– Ne...  Késő. 

– Ugyan kislány.  Gyerünk!  Ennél szívósabbnak ismertelek meg! 

Ráncba szaladt a homlokom, mikor valaki átfogta a derekamat és emelt meg. Újabb hasogató kín... De most már csak köhögtem, harákoltam. Levegőt akartam, de nem jutott le torkomon. Az oxigén hiány miatt agyam kezdte megadni magát szívemmel egyetemben. Az öklömnyi szerv erőlködött, de már csak lassult. 

– Gyilkoltam... Ártottam másoknak... – suttogtam halkan, hiszen most esedezhettem a bocsánatért. Többször már nem lesz lehetőségem. Hirtelen pörgött le az életem a szemem előtt.  Észre sem vettem, hogy egy asztalra raktak le közben.  Remélték,  hogy megmenthetnek, pedig semmit nem jelentettem nekik. Csak egy lány,  akiről nem tudtak semmit sem. Valaki felhúzta a pólómat, mire az ordítás rémesen gyenge változata feltört belőlem. Fájt…

– D24-WL6-K83-HY0. Fordítsd meg, keresd az almát,  végül írd be, ki vagyok – suttogtam el az algoritmusát annak, hogyan lehet a Hydra rendszerébe bejutni. Legalábbis ennyire kódoltam csak le a kis egérutat, ahol közlekedtem.  

– Anna! ANNA! Mi ez? 

– Beszélj még! Hallod? Ne add fel!

– Gyerünk, te nő! Egy kicsit még…

– Annabeth Outlaw, nem engedem, hogy most halj meg, mikor azt mondtad, hogy újra akarod kezdeni…

De a hangok nem jutottak már el hozzám.  A foltok összeolvadtak, a zajok elhaltak. Beszéltek még, lökdöstek, ordítottak, világítottak a szememben, de egyszerűen nem reagáltam már semmire, csak a íriszem mozgása és lassuló szuszogásom jelezte, hogy élek. Mosolyba futott az arcom, ahogy kellemes nyugalom áradt szét bennem. Már a fájdalom eltűnt,  meg sem éreztem a golyók lüktetését, vagy az égett sebet. 

Ez lenne a halál?  Mert akkor kimondottan tetszett. Utolsó pillanatainkban azt mondják,  hogy lepereg az életünk... Én még sem láttam mást,  mint egy kihalt utcát, ahol álltam szembe egy farkassal...Az első gyilkosságom! Amikor a lelkiismeretem darabokra szakadt, amikor megöltem egy lényt.  Amikor végleg eldöntöttem, hogy megölöm Jamest.