22. Rész - Fordult a kocka

Hellobello!

Na hát, elérkezett a következő rész, mely remélem nem lesz akkora kiakadás, mint amire számítok... De annyira mindenkit megnyugtatok, hogy nem ez lesz az évad záró, hanem még folytatódik a dolog... De most már minden szépen felgyorsul, hogy újabb kis titkok kerüljenek majd elő...
De még az átvett karakter él, mely a Mischief and Blood című blog Valorja!

Ettől függetlenül, remélem, hogy tetszik és kommentelni bármikor szabad!

Jó olvasást! :)

***

Az élet, mely oly könnyen ki tud csúszni a kezünk közül. Nem is figyelünk és hopp, máris beütött a baj. Csak egy balesetnek indulhatott, de komoly lett. Noha ezt nem mondanám éppen balesetnek, hanem szinte már hívtam a Halált... Hívtam és ő el is jött. Ő, akit egyelőre még nem vártam, de mégis megjelent fekete köpenyben, széles kaszával. Kinyújtotta a kezét, én pedig... Elfogadtam?

A sötétség iszonytató volt, minden porcikámba beette magát, ahogy pörögtek előttem életem képei. Apám, anyám, boldog gimnazista éveim. De olyan gyors volt, hogy fel sem tudtam fogni, csak míg egy előtt meg nem állt. Azonnal tudtam, tudtam, hogy pontosan hol vagyunk térben és időben. A félhomályos utca kiélesedett, mintha jó magam is ott lennék. Újra átéltem azt a pár percet, azt a kis pillanatot, mikor az életem mindenestül felfordult. Este volt, már egy lélek sem mászkált az utcán, én is csak azért voltam kinn, mert szabadnapot kaptunk a katonaságban. Ki lehetett menni... Ekkor mit is csináltam? Kerestem Jamest sajátos módszerekkel, persze akkor még csak kezdtem mindent. Nem tudtam, hogy milyen a piac, hogy az illegalitás milyen hívogató tud lenni. Csak a neten kószáltam, meg persze ittam, hátha az segít felejteni. Még mindig nem tudtam éjszakánként aludni, egyfolytában ŐT láttam magam előtt, ŐT, ahogy beszúrta azt az átkozott tűt, ahol megszűntem az lenni, aki voltam, aki... Akinek kellett volna lennem. Boldog, családot alapító nő, akinek stabil állása van... Nem. Valami egészen mássá alakultam. Valami olyanná,  amit még én sem értettem.  

Megropogtattam elgémberedett tagjaimat és összébb húztam a dzsekimet, hogy a hidegnek esélye se legyen beférkőznie a ruha alá. Lógott az eső lába,  így szapora léptekkel indultam meg hazafelé. Zsebemben ott lapult a lenyúlt fegyver, mely napok óta megnyugvást okozott. Ez... Ez legalább védelmet biztosított. Tudtam, ha velem van, akkor nem esek pánikba, noha még senkit sem öltem meg... De legalább ott van, éreztem,  tapintottam, tudtam. 

A gondolataim most is James körül jártak,  vagy ha épp nem rajta agyaltam, akkor az ott hagyott szüleimen, vagy a kiképzésen, melybe szinte belepusztultam olyan kemény volt. A kikapcsolódást nekem ezek után a pia jelentette, vagy ha szerelhettem valamit. Az, na az, ami még jobb pillanatokat csempészett az életembe, mely így is egyszínű,  szürkévé alakult... 

Lépteim visszhangot vertek, ahogy haladtam előre. Egy-kettő-egy-kettő és így tovább.

Tompán,  kongva hallatszott a sötétben, ahol azt hittem, hogy senki sincsen, majd hirtelen egy alak kezdett körvonalazódni... Egy alak... Egy valaki, aki abszolút nem embernek tűnt,  sőt! Nekem legalább derékig, ha nem tovább ért,  fényes szőrén megcsillant az esti fény; erős,  aromás illatát elhozta hozzám a szél.  Végig pillantottam rajta,  ahogy felmértem, hiszen, hogy került egy ilyen állat a város egyik elrejtett zugába. Gyönyörű volt, de mégis félelmetes, száját éles vicsorra húzta,  szemében halvány csillogás derengett...  Ahogy ránéztem, megborzongtam. Ki ez, mi ez, miért van itt? Cikáztak fejemben a kérdések, melyet egy mély,  de könyörögő hang vett át.  "Ölj meg, ölj meg,  ÖLJ MEG!" Hallatszott.  

Szemöldököm ráncba futott, mégis csak hallottam fejemben azt a mély,  morgó hangot, mely egyre csak esdekelt. Azt kérte újra és újra, hogy öljem meg, de nekem nem volt lelkem hozzá. Egy farkast? Sose öltem, főképp nem állatot,  de ahogy egyre kérte...

Ujjam ráfonódott a fegyverre a zsebben,  ahogy figyeltem a megtermett farkast. Gyönyörű volt… Csodaszép... Viszont, mikor megtette felém az első lépést,  máris ez a lenyűgözöttség eltűnt... Eltűnt valahova, ahol a félelem járt inkább át.  Meg fog támadni..!

Még erősebben markoltam a fegyvert, hogy szinte ketté is roppantottam már,  ahogy elnéztem a hatalmas állatot, aki továbbra is csak könyörgött...

Majd megugrott, én pedig szó nélkül rántottam a fegyvert és lőttem bele. Meg akartál halni? Hát, tessék!  

Megdermedve figyeltem, ahogy földre rogyott és elsuttogott szinte egy köszönömöt. Nagy szemekkel pillantottam, hogy mit tettem. Lestem, ahogy vörös vére kibugyogott, megszínezte gyönyörű bundáját, lefolyt a betonra... Sajnáltam? Kicsit talán,  de nem több.  Ő volt az első áldozatom. Őt öltem meg elsőnek.  Egy állatot, egy valakit, aki csak meg akart halni... Itt dőlt el a sorsom, itt vesztettem el a rendes élet reményét...  A halál máris marcangolt, darabokra hasogatta a szívemet, még ha nem is egy embertársamnak vettem el az életét, hanem... Hanem egy állatnak? 

Még éreztem fejemben a gondolatait, melyek csak sugallták, hogy húzzam meg a ravaszt. Bele se gondoltam, csak utólag,  hogy biztos jól tettem? De megtettem és ezen semmi sem változtat. Egyszerűen megöltem gondolkodás nélkül.  Jól tettem?  Az mai napig sem derült ki, viszont mégis úgy éreztem, hogy jó lépés volt. Valami olyanhoz kerültem közel, amihez eddig nem. Új világ nyílt meg számomra,  mely teli volt erőszakkal, durvasággal, gyilkossággal... Én pedig... Én pedig szinte már örömmel léptem be. 

Üres tekintettel figyeltem a hullát,  ahogy elraktam a fegyvert és szapora léptekkel kerültem ki, mivel biztos a közeliek meghallották a fegyverropogást. Szinte már futva hagytam el a helyszínt,  olyas módon fagyott meg bennem a vér.  Tényleg megöltem. Tényleg én.  Megtettem... Valakinek ítélkeztem a sorsa felett...  

Nehéz lélekkel tértem haza, ahogy szemeim előtt most is láttam az áldozatot, aki azt kérte,  hogy vessek véget életének. Én simán megtettem. Bele se gondoltam, és már dördült a fegyver... Lelki szemeim előtt látom, ahogy kifutott a golyó és gond nélkül ágyazódott bele mellkasába, ahol szívét sejtettem. Megöltem. Elvettem az életét... A gondolat sokáig üldözött,  a tett pedig örökre megmaradt. Innentől kezdve már könnyen gyilkoltam. A lelkifurdalás már nem követett,  noha sokáig szemem előtt láttam az áldozatokat, de végül halványultak. Ahogy egyre és egyre többet öltem,  úgy koptak ki a fejemből,  noha mai napig fel tudnám idézni mindegyiket. Pontosan tudtam, hogy kiket öltem meg. Nem volt jogom rá,  mégis megtettem teketóriázás nélkül.  Szükséges lépések voltak az életemben.  Önös célok miatt tettem, de megcsináltam. Simán.  Én,  Annabeth Outlaw gyilkossá váltam. Nem tudom, hogy milyen szemekkel mertem Steve pillantásába nézni, de mégis megtettem. Megtettem, mert ez is egy lépés volt, hogy James felé jussak. Mai napig nem éreztem úgy,  hogy megbántam a dolgokat, mert csak segített.  Lehet, rossz ember vagyok, de még sem bánom, még sem zavar, még sem érzek lelkifurdalást, hiszen kikopott belőlem. Szörnyeteggé váltam,  melynek nincsen vissza útja... Gonosz, rossz ember vagyok, de engem nem zavart... Úgy sincs, ami már segítsen, nem lehet kimenteni ebből a gödörből már...

A kép halványult, de az érzés megmaradt. Az első,  a döntő cselekvés,  mely erre az útra térített... Egy állatot meggyilkoltam, aki a fejembe beszélt.  Lehet, hogy csak képzelődtem, de biztosan, hogy kilőttem az a golyót,  mely belesüllyedt a mellkasába, átszakított mindent, majd megakadt a verdeső, öklömnyi szervben, mely élettel látta el. Megszakítottam a folyamatot a saját érdekembe és elvette jogtalanul egy életet.  Egyet, majd még egyet és egyre-egyre többet.  

Visszazökkentem a saját világomba, ahol a fájdalom fogas karmokkal kapott a húsomba. Körülöttem továbbra is ott álltak a Bosszúállók és komor képpel figyeltek. Háttérben már nem hallatszott semmit, lehet, hogy elment a Hydra? Csak ezt akarták?  Ennyire félrenyúltam volna? 

– Annabeth! – hallatszott a kétségbe esett hang, mely próbált visszarángatni az életbe. – Kérlek – suttogta a Steve, aki a legközelebb volt hozzám.  Tekintetében elszántság látszott,  de nem értettem miért.  

– O... – kezdtem bele, de csak fájdalmas nyöszörgésbe fulladt az ügy.  Nem tudtam elmondani, hogy ki vagyok, hogy tisztázzam magamat. Talán az megbocsátást ad? Talán... De az én bűneimre nincsen már.  Nem érdemeltem meg. 

– Annabeth – ráztak meg, de egyre távolabbinak éreztem mindent, mintha valami elhúzna tőlük.  

– Annabeth! Annabe...

***

Steve Rogers:

– Annabeth! Nem! – ráztam meg a vékonyka nőt,  akinek arca már sápadt volt, szeme furcsán keringett üregében, mintha nem tudna mire fókuszálni. A többiekre néztem, hátha valamit tudnak tenni, de csak komoly, aggodalmas arccal ültünk a nő mellett, noha Natasha már a kötszerekkel bajlódott, de túl súlyos volt a hasán lévő is, nem hogy, ami a hátán volt, és csak azért mert elém ugrott. 

– Hol van Bruce? – mordultam egyet idegességemben, hiszen nem lehet, hogy miattam vesztjük el őt. Nem tudjuk még,  hogy ki, nem tudta elmesélni, de rossz nem lehetett... Nem hiszem el...

– Zöld... – felelte suttogva Clint, aki feltornászta Annát ülésbe, hogy hátha lenne idő az ellátására. Tony már eltűnt közben mellőlünk, amit meg is értettem valahol, de legalább segíthetne...

– Túl sok vért veszített már – jegyezte meg a vörös hajú nő,  ki rendületlenül tette dolgát továbbra is, de arcáról semmit sem lehetett leolvasni, akár egy robot... Sose láttam még ilyennek Natashát, mindig megbirkózott a helyzetekkel, de most látszott,  hogy darabokra esett... – És az egyik telibe kapta a szívét... – rázta meg a fejét egy sóhaj kíséretében.  Akartam valamit tenni, hogy megnyugtassam, de most mozdulni sem bírtam...

– Annabeth – pillantottam a lányra,  hátha reagál valamire,  de csak szájából szivárgott karmazsin vörös vére. – Annabeth – ismételtem újra és újra.  De semmi. 

Natasha megállt a műveletében, háta meggörnyedt, ahogy megfogta a kezem. 

– Hagyd... – felelte egyszerűen,  bennem pedig pánik gomb nyomódott le. Néztem a lányt,  azt a lányt,  akit alig ismertem, de ha találkoztunk, akkor mindig valami olyat tett, amit nem tudtam hova sorolni.  Először az ismeretlen a repülőn, most pedig ugrott... Üveges, kék szembe néztem,  hátha még itt marad velünk,  tisztázza magát és minden megy úgy,  ahogy eddig. Nem lélegzett, mellkasa nem süllyedt,  teste elkezdett lassan hűlni. 

– Nem... – bukott ennyi ki belőlem,  de mindenki csöndben maradt mellettem. Natasha fogta csak meg a fiatal lány kezét.  Most hirtelen éveket idősödött, szemében évtizedek fájdalma látszott.  Ugyan, nem nagyon említett semmit a lánnyal való kapcsolatáról, de biztos jelentett neki valamit, ha ilyen érzések buktak a felszínre.  Engem sem rázott volna meg annyira, ha nem végig láttam volna a haldoklását, ha nem elém ugrott volna... Ha nem... Ha nem... 

Clintre pillantottam, aki csak komor arccal meredt maga elé,  majd Thorra, aki hátul állt.  Az isten arcán ezer érzés is végig futott, de egyiket se tudtam volna megmondani, hogy mi is... Alig ismertük, mégis ilyen érzéseket keltett mindannyiunkban. Vajon miért?  

– A Vallhallában békére lel – jött mellénk a szőke isten, akinek tehetetlenül lógtak karjai, kalapácsát pedig ott hagyta az előbbi helyén.  Furcsa tekintettel nézte Annabeth-t. – Méltó helye lesz ott. 

– Thor – jelent meg Tony is, de már nem a fém ruhában, viszont kezében ott volt már a whiskey-s pohár.  Fekete hajába túrt,  ahogy visszatért és lehunytatta Annabeth szemét.  – Alszik... 

Majdnem felnevettem a naiv gondolatra. – Igen, alszik. – De egyetértettem vele. – Holnap felkel és elmeséli, hogy mit akart a Hydra – folytatta a géniusz,  miközben hosszan belekortyolt italába.

– És kap egy pofont tőlem,  hogy mégis mire volt ez szükséges – tette hozzá Natasha, mire halovány,  üres mosoly jelent meg a számon.  

– De mégis meghallgatjuk, megbocsátunk neki – jegyeztem meg. 

– Majd elmegyünk rugdosni a Hydrát – fűzte tovább Clint. 

– És a végén egy jó kis tüzes vízzel megünnepeljük a győzelmet. – Thor taglalta. 

– Hogy aztán... – hallatszott egy rekedtes hang és a félmeztelen Bruce igyekezett felénk.  Arcán fáradtság látszott,  amin a halott látványa sem tüntetett el. – A sárga földig leigyuk magunkat.  Jó terv! 

Egy körbe került mindenki Annabeth körül és a hamis, gyerekes gondolatokra bágyadt,  szomorú mosoly jelent meg a szánkon. Valaki még halkan fel is nevetett, de a pillanathoz nem illet... 

A kialakult csönd mindenkinek nyomasztotta a vállát,  ahogy a helyzet is. Furynak mit fogunk mondani? Pedig nagy reményeket fűzött a lányhoz, és tudni akarta, hogy mi a képessége, vagy miért alakult így,  de most... Elvesztettük...

*** 

Peter Quill:

– Peter! Peter! – jött az ordító hang, mely Rockethez illet. Olyan hangos volt, hogy ha akartam volna sem mondhattam azt, hogy nem hallottam. 

– Mi az? – álltam fel a zene lejátszó mellől és már tántorogtam is ki a vezérlő terembe, ahol ült a rágcsáló és monitorokat nézegette. 

– Te ilyet még nem láttál!  – intett azonnal, ahogy arrébb lökdöste Grootot. 

– Én vagyok Groot – mordult a fa, de most is csak hátba veregettem, hogy hát persze. 

– Mit? – néztem értetlenül a képekre, ahol továbbra is egy női test keringett, mellette gyorsan váltakozó számokkal. Annabeth...

– Az értékeket figyeld! – mutogatott. – Ha ezek így emelkednek tovább,  akkor egy szintet elérve olyan sejt képződése lehet,  hogy mutálódni fog. 

– Ennél is jobban? – vontam fel a szemöldökömet.  

– Igen!  Okos fiú.  Vagy pedig... Vagy pedig a test bemondja a véget és megakad... 

– Sietnünk kell? – tértem a lényegre már.  

– Eléggé!  

– Akkor mutasd az utat! Addig összeszedem a többieket és lemegyünk érte – biccentettem és már el is futottam. Megint a Terra... Már egy ideje körözünk fölötte, amíg nem láttuk úgy,  hogy menni kell. Mi is meg akartuk figyelni a csajt, hogy miért ekkora pénzt jelent, de ha ennyire abnormális jelenség,  lehet jobb átadni és nem tudni, hogy micsoda? 

– Gamora – jelentem meg a nő ajtajában,  ahogy elnéztem a formás csípőt és a kerek fenekét. – Megyünk – jegyeztem meg, mikor hozzám fordult, majd a tétova pillanat után mentem is tovább Draxhoz. 

Mennyire volt kedvem lemenni? Nem nagyon, mert csak anyát... Anyát jutatta eszembe. Ahogy ott feküdt, pont emiatt nem akartam újra látni ezt a bolygót, de most mégis ekkora mennyiségű pénzért képes voltam? Úgy tűnik,  bár... Bár mégis csak itt születtem,  ez volt pár évig az otthonom, ez... 

A gondolataimból újra Rocket rázott ki, miközben a kormány mögött ültem.  

– Gáz van! Gáz van! – ordította teli torokból.  

– Itt vagyunk melletted – szisszentem fel. – Nem kell kiabálni.  – Az értékek... Csökkennek. De a vér mennyisége is, tüdejének nyomása,  aktív a fájdalom központja – sorolta tovább.  

– A közös nyelven Rocket.  A lényeget! – néztem hátra.  

– Meg fog halni – felelte tömören.  

– Mi van? – kerekedett ki a szemem. 

– Valószínűleg meglőtték mellkason. – Bassszuuuus – mordultam egyet, miközben a monitorok szerint kormányoztam tovább, már a távolban látszottak a város partjai, az emelkedő épületek. 

A mosómedve tovább dünnyögte az adatokat, melyek nem nagyon mondtak semmit sem, inkább nagyobb üzemanyaghoz nyúltam,  hogy előbb odaérjünk. 

– Pulzus lassul, vérnyomás lecsökkent. Nem bírja sokáig.  

– Mindjárt ott vagyunk! – mormogtam, ahogy az épületek közé értünk és tovább szlalomoztam. 

– Gamora készülj!  Te ugrassz érte – intettem, ahogy a torony felé szálltam és megláttam a törött ablakokat.  

Fájdalmasan jajdult Rocket hátul.  – Az a sok pénz – nyüsszögte.  – Az a sok... Odalett. 

– Mi van? 

– Meghalt! 

Már majdnem az ablaknál lettünk volna, mikor fékeztem és idegesen pillantottam hátra.  – Te most viccelsz velem?

– Úgy nézek ki, mint aki igen?! – vicsorgott az állat.  

– Honnét tudjam... 

– Fiúk,  fiúk!  – csattant az éles női hang. – Rocket ez biztos? 

A mosómedve csak előre sétált és mutatta a képet,  melyen egy elsötétült test látszott,  minden érték mellette vagy nullát, vagy pedig nulla felé csökkenő értéket mutatott. 

Lehunytam a szememet. Minek késlekedtük? Minek?! Átkoztam magamat az ötletért. A hatalmas pénz elveszett. 

– Ezért jöttünk le? – reccsent Drax hangja, aki eddig csak figyelte az eseményeket. 

– Én vagyok Groot! 

– Groot jól mondja – lesett fel a rágcsáló.  – Arról nem volt szó, hogy vigyük el. Élve vagy halva... 

– Ha halottan visszük,  valószínűleg minket is megölnek – kontráztam a logikus lépést.  

– Vagy nem – tette csípőre a kezét a mosómedve.  – Azt csak ki kell rizsázni... Azt mondjuk nem bírt magával és szükséges volt. 

– Te most...? – néztem rá értetlenül,  hiszen nem láttam a relációt a mondottakba. 

– Quill tényleg nem volt meghatározva, hogy holtan nem jó.  

– De... 

– Quill! – reccsentek rám, mire csak grimaszba torzult az arcom. 

– Jól van. Ha a többség így dönt... 

Válaszul csak bólintások érkeztek, de addigra már jó magam is belementem. 

– Nos, akkor hulla lopás?  – kérdeztem mosollyal az arcomon.

– Hulla lopás!  – értett mindenki egyet vigyorogva.