Hellobello! Hát meghoztam a következő fejezet is... Egyre közeledünk az évadzáró részhez, amikor majd jó pár információt fogok hagyni, hogyan is lesz a blog sorsa...
De most még nem tartunk ott, most van Quillék terve: a hulla lopás :D Igyekeztem kissé szomorúnak indítani, de komikusra zárni, hát talán sikerült, talán nem, csak most, hogy nincs Anna, próbálom nem könnyekben tocsogónak leírni a többieket és érzéseiket, persze még mindig kevergetve az információ áradatot is..
Emiatt sok nézőpont lesz az évad végéig. Sajnos, vagy nem sajnos, de E/1 miatt így sikerült csak megoldanom :)
De remélem, hogy tetszik. Kommentelni, feliratkozni szabad!
Jó olvasást! :)
***
Steve Rogers:
Egyszer egy művész egy kőbe véste mi az, hogy veszteség, majd
utána összekarcolta az egészet. A veszteséget nem lehet szavakba
önteni, csak érezni lehet... Ott a lelkünkben mindig tudjuk, mindig marad
nyoma: legyen az a kedvenc könyvünk, vagy egy szerettünk. A sok emlék
eltemetheti, de ott lesz mindig, még ha nem is vesszük tudomásul: a
tudatalattink megőrzi.
Nem ismertem, nem tudtam, hogy ki ő, de az, hogy elém
ugrott, hogy beáldozta magát, mégis azt mutatja, hogy közel állt hozzám?
Nem tudom, hogy miért zavar ennyire a halála, de mégis ott lappangott bennem az
érzés. Miattam halt meg, mint annyi ember régen, pedig csak jót
akartam: megvédeni minél több embert, akit tudok...
– Ennyire zavar? – szakította meg a gondolatmenetemet egy
mély, kissé karcos hang egy ilyen esti órán. Felpillantva egy
álmos, borostás arcot láttam, aki szinte belemászott az aurámba,
olyan közel hajolt, mikor felült mellém a pulthoz és töltött magának is egy
italt a már félig üres üvegből. – Áldozatok mindig vannak... Már három napja
történt, az istenért! – szívta be mélyen a levegőt a playboy.
