23. Rész - Lopjunk hullát!

Hellobello! Hát meghoztam a következő fejezet is... Egyre közeledünk az évadzáró részhez, amikor majd jó pár információt fogok hagyni, hogyan is lesz a blog sorsa...

De most még nem tartunk ott, most van Quillék terve: a hulla lopás :D Igyekeztem kissé szomorúnak indítani, de komikusra zárni, hát talán sikerült, talán nem, csak most, hogy nincs Anna, próbálom nem könnyekben tocsogónak leírni a többieket és érzéseiket, persze még mindig kevergetve az információ áradatot is.. 

Emiatt sok nézőpont lesz az évad végéig. Sajnos, vagy nem sajnos, de E/1 miatt így sikerült csak megoldanom :)

De remélem, hogy tetszik. Kommentelni, feliratkozni szabad!

Jó olvasást! :)

***

Steve Rogers:

Egyszer egy művész egy kőbe véste mi az, hogy veszteség, majd utána összekarcolta az egészet.  A veszteséget nem lehet szavakba önteni,  csak érezni lehet... Ott a lelkünkben mindig tudjuk, mindig marad nyoma: legyen az a kedvenc könyvünk,  vagy egy szerettünk. A sok emlék eltemetheti, de ott lesz mindig, még ha nem is vesszük tudomásul: a tudatalattink megőrzi.

Nem ismertem, nem tudtam, hogy ki ő,  de az, hogy elém ugrott, hogy beáldozta magát,  mégis azt mutatja, hogy közel állt hozzám? Nem tudom, hogy miért zavar ennyire a halála, de mégis ott lappangott bennem az érzés.  Miattam halt meg, mint annyi ember régen,  pedig csak jót akartam: megvédeni minél több embert, akit tudok...

– Ennyire zavar? – szakította meg a gondolatmenetemet egy mély,  kissé karcos hang egy ilyen esti órán.  Felpillantva egy álmos,  borostás arcot láttam,  aki szinte belemászott az aurámba, olyan közel hajolt, mikor felült mellém a pulthoz és töltött magának is egy italt a már félig üres üvegből. – Áldozatok mindig vannak... Már három napja történt,  az istenért! – szívta be mélyen a levegőt a playboy.

– Téged is zavarna, ha eléd ugrott volna... – jegyeztem meg egyszerűen,  de nem akartam tovább taglalni az esetet, úgy sem fogunk dűlőre jutni.

– Aki lehet,  hogy Hydrás volt...

– Szerinted? – vontam fel a szemöldökömet,  mivel én 100 százalékosan biztos voltam, hogy nem, Annabeth nem volt Hydrás.

– Na jó,  nem valószínű... – legyintett egyet. – Azt se tudtuk, hogy ki... Natasha jutott valamire?

– Nem.  Ötletünk sincs, hogy mi a kód,  vagy hova tartozik... – rázta meg a fejét. – De már Furynak leadta.

– Igen, azt hallottam... Jah, erről jut eszembe! – csapott a homlokára megjátszottan. – Outlaw vérét lecsapolták, ment a kísérleti laborba. Bruce-t is, engem is behívtak.

– Hmm? – hunyorogtam rá.  – Minek?

– Ne mond, hogy sose érdekelt,  mitől ilyen. Semmit sem árult el, de mi találtunk valamit.

– Meghalt és kísérleti nyúlnak használjátok? – háborodtam fel kissé,  mert az én elveimmel nem egyezett ez. Bár hallottam én is ezt-azt már Fury képzelgéseiből, meg a tesztekről, amiket végrehajtott a nőn. De most…

– Igen... – vont vállat. – Érdekel? 

– Nem – vágtam rá olyan gyorsan, amilyen gyorsan lehetett. Nem akartam tudni, maradjon csak meg az emléke békében. 

– Natasha is ezt mondta... – húzta el a száját.  – Amúgy meg, holnap lesz a temetés. 

– Hova kerül? 

– A katonaság általi temetőbe.

Úgyis az volt – kortyolt az italába hosszan.

– Szülei? Bárki elmegy rá? 

– Szülei jönnek,  sikerült elérni és Thor, Natasha is biztos megy tudtommal. Egy senki volt, de úgy gyászoljuk, mintha maga lett volna a Jézus Krisztus – jegyezte meg cinikusan.

Már erre nem reagáltam, jobbnak láttam,  ha Tonyval ilyen téren nem kerülök már vitába. Volt benne igazság: nem ismertük, de a tisztelet kijárt neki.

– Ohh, és – ugrott le a székről, majd egy aktával tért vissza –, ezt találtam. – Elém tolta, melyen az Annabeth Outlaw név volt felfirkantva, alatta pedig egy bosszúálló jel.

Felnyitottam és lapozgattam végig.  Nem volt benne sok minden az alapadatokon kívül,  de a végére oda volt biggyesztve két felirat.

"Megtagadva" jó pár alkoholos ficcel volt áthúzva, de még így is ki lehetett silabizálni. Alatta Fury kacifántos írása: "Képzés befejezése után elfogadva".

– Ez? – akadt meg bennem az ütő, ahogy újra-újra átlapozgattam. Bosszúálló lett volna belőle? 

– Hát,  igen... – túrt a hajába a férfi. – Ő lett volna az új.

Az új információ csak még nagyobbat nyomott latba. Meghalt értem egy lehetséges csapattárs, aki tovább vihette volna... Mert valljuk be, mi sem leszünk már örökké a porondon, szükség van az ifjoncokra. Erre egy lehetséges meghalt miattam…

Mély sóhaj bukott ki belőlem,  de nem könnyebbültem meg igazság szerint, csak még nehezebbnek éreztem a nyomást a vállamon.

***

Thor:

Koppant az üres üveg a padlón a másik mellett. Kettő,  már kettő palackon túl voltam, de úgy éreztem,  hogy még mindig nem elég, még nem vette el az eszemet... Bár Natashától kértem volna tüzes vizet.  Tony kis löttyei nem akartak hatni, pedig már majdnem átléptem azt a bizonyos kaput, mely az önkívületbe vezetett volna. Helyette inkább magam elé meredve próbáltam minden gondolatot kizárni, mely nem sikerült.  Ott bujdosott a fejemben a tény, hogy a Scepter volt a támadóeszköz, pedig Lokinak már vége van... Elég volt az, most még, hogy az emberek kezébe került a kis játéka... Oh, testvér! Miért érdemlem ezt, az Odin szakállára!

Csak egy ártatlan volt, nem ezt érdemelte volna. Nem tudtam megmagyarázni,  hogy miért érzem ezt, de ott volt bennem. Láttam magam előtt, ahogy lekísértem a bejáratig, vagy mikor felébredt... Miért?  Miért???!

Úgy tomboltam volna, pedig igazi magyarázatot képtelen voltam adni...

– Jól vagy? – nyitott be hirtelen Steve, mire megköszörültem a torkomat és a sarokba rúgtam az üvegeket, de ő még így is meglátta és csak egy halvány mosoly jelent meg az ártatlan arcán. – Látom sikerült felönteni a garatra, nem a jó orosz, mi? – kérdezte kissé mosolyogva, de ezt válaszra sem méltattam.

– Természetesen – feleltem, miközben hátradőltem a széken. – Csak... A bot... A fivéremé volt.

– Loki? Igen, ismerős volt – biccentett, ahogy leült mellém és kék szemét vizsgálódva rám vetette.  

– Ha az nem kerül ide le... Figyelnem kellett volna... – törtem meg a csöndet homlok ráncolva. Mégis csak emésztett miatta a lelkiismeret kissé. – Halála után is tud még fejtörést okozni – csóválja meg a fejemet és ezzel le is zártam a beszélgetés ezen részét. 

– Thor... – kezdett bele lassan Steve, mire újra rápillantottam. – Miért? – kérdezte egyszerűen, de azonnal tudtam, hogy mire is vonatkozik igazán a kérdése... Miért vagyok padlón egy haláleset miatt? Miért pont miatta? 

– Nem tudom – ráztam meg a fejemet és nem vetettem rá pillantásomat. Nem akartam magyarázkodni, úgy sem volt az én erősségem, főképp, ha még okokat sem voltam képes felsorolni. Az alkohol még mindig nem hatott kellőképp, viszont, hogy Steve ott volt, nem akartam inni... Ez olyan magányos iszogatás akart volna lenni, ahol talán rájövök a válaszokra, de úgy tűnt, hogy befuccsolt...

***

Peter Quill:

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mennyire is jó, amit teszünk… Oké, hogy minden illegális dologban benne vagyunk, főképp ha jó nagy adag pénzzel jár, de a kő óta megtanultam értékelni pár dolgot, meg persze, hogy a pénz nem mindig jó választás. Most vajon az? Egy holttest nyugalmát zargatni?

– Gamora! – szóltam hátra, mikor a géppel már megközelítettük az épületet, ahova Rocket szerint a hullát vitték. – Meg van a mi holttestünk is?

– Igen, Quill – sóhajtott unottan a zöldbőrű nő, hogy már megint megkérdeztem, mire csak egy vigyort nyomtam el. – Még egyszer megkérdezed, és nem kelsz fel a székből – morogta halkan, amire nem reagáltam. Hát nem kedves egy nő! Szinte már el is lopta a szívemet, olyan kis aranyos...

– Drax, tied a gép Groot-tal, de ne legyen rajta karcolás, mire visszaérek... – jegyeztem meg csípősen, ahogy átadtam a kormányt a kék behemótnak. 

– Haja szála sem fog görbülni – hümmögte a férfi, ahogy elfoglalta a helyét és biztos kézzel vette át az irányítást, összenézve a fával. – Bízd ide.

– Rendben, akkor nyomás! – intettem a csapat maradék tagjának és köteleken leereszkedtünk hárman, illetve négyen, ha a hulla is számít valaminek. Igazság szerint sokáig bíbelődtünk, míg találtunk egy olyan nőt, melynek barna haja volt, kék szeme és még hasonlított is Annabethre, noha az emlékeim is kissé megkoptak, de se baj. Úgyis rothad, ráncosodik, meg minden, így csak nem fogják észrevenni temetés közben... Vagy ha igen, hát ne tudom, hogy kinek kínosabb: az ismerősöknek, hogy valaki simán cserélte, vagy nekem, mert komolyan megtettem...

Gamora könnyen kiiktatta a zárat, míg én tartottam a hideg, merev testet. Érdekes lesz lefektetni, ha így vannak hajlítva a tagjai. Rocket volt az előőrs termete miatt, de nem mintha bárki is nagyon figyelt volna a hullaházra, ahogy elnéztük, így hamar bejutottunk a a központi terembe, ahonnan a hűtők felé kellett mennünk, noha előbb jó lett volna tudni, hogy Outlaw vajon melyikben is van, mert időpazarlásnak nem akartam kitenni magunkat.

– Hmmm – morfondíroztam, ahogy néztem az ajtókat. – Rocket?

– Válljunk szét és nézzük a feliratokat – javasolta és máris, ahányan voltunk, annyi felé szakadtunk, noha nem vettem észre, hogy Gamora ott maradt a teremben és az asztalon lévő papírokat kezdte szuggerálni. 

– Melyikkel is kezdjem? – silabizáltam ki a kacskaringós betűket, már amelyik fiók fel volt címkézve, a többit ki kellett nyitni. – Fuh... – vágtam azonnal egy grimaszt. – te aztán egy rusnya banya vagy – toltam is vissza azonnal, pedig még szemem előtt lebegett a vén szipirtyó ráncos, gennyes, jeges arca. Vajon mióta rohad benn? Nem is akartam inkább tudni, így a pólómat felhúzva orrig, haladtam tovább a feladatommal.

– Fiúk... – hallatszott Gamora hangja, de nem is figyeltem nagyon rá, hanem csak összpontosítottam. Legyen már meg az a rohadt hulla! Még a végén itt fogunk megöregedni, aztán nem kell hova vigyenek minket...

– FIÚK! – ordította hangosabban, mire kizökkentem. 

– Mi az? – hümmögve fordultam át. 

– Mondjuk, hogy itt van az asztalon? – vonta fel a szemöldökét, amolyan "én nyertem" kategóriában. Mordultam egyet, hogy ez most komoly–e, majd már szélsebesen hagytam is el a döglött emberkék fiókos halmát. 

– Előbb nem tudtál szólni? – fintorgott Rocket, akinek kezén valami ragacs is volt, de jobbnak láttam nem megkérdezni, mielőtt még a nem rég megevett étel ki szándékozna jönni belőlem. 

– Én szóltam – bökött a test felé, amit megközelítettünk. Valóban Annabeth vonásait ismertem fel, noha arca márvány fehér volt, karjából csövek álltak ki és teljesen úgy nézett ki, mintha megkövesedett volna. Ezen kívül, ami érdekes volt: a kulcscsontja alatt ejtett vágások. Úgy tűnik, hogy ezt felvágták...

– Ezt nevezem... – jegyezte meg a rágcsáló szarkazmussal a hangjában. – Ha hiányzik egy szerve, azt hogyan is fogjuk megmagyarázni? – nézett ránk nagy, kerek szemekkel, mire csak ingattam a fejemet. 

– Öhm, akkor azt hiszem, futunk a szajréval együtt. Egy pár helyzetből kihúztuk már magunkat úgyis, nem? – tártam szét a karjaimat. 

– Majd Quill kidumálja nekünk – veregetett vállba Gamora, majd elindult a hamis Annabeth felé, hogy cseréljük –, úgyis ő kötötte az egyezményt. 

– Kötöttem? – hüledeztem. – Kötöttem?! Pisztolyt fogtak a halántékomnak! Neked az rendes alkunak tűnt? Mert nekem valahogy nem.

– Inkább segíts, mint járatod a pofádat – vonszolta a nő, mire kelletlenül odamentem és kézbe kaptam az ismeretlent. 

– Tudod, a kedvességed határtalan, Gamora. Már értem, hogy miért csak én vagyok mellet – kacsintottam egy sármos mosoly villantásával együtt, ahogy cseréltük a hullákat és Rocket elintézte a csövet. Sajnos, a többivel már nem tudtunk mit kezdeni, így ha feltűnik, hát feltűnik, csak mi addigra már égen-földön túl leszünk. 

– Mi volt ez? – remegett meg a mosómedve egy pillanatra, mikor már az ajtóban voltunk. A hang még akkor nem jutott el a fülemhez, de utána már igen... Kongó, csoszogó léptek közeledtek, mi pedig ott voltunk a terem közepén egy hullát fogva...

– Elbújni! – kiáltottam és már el is bújtam az ajtó mögé. Gamora egy másikat szemelt ki, míg Rocket egy nyitott fiókba mászott bele. 

– ... Igen, tudja... – csilingelt a női hang, aki nem volt egyedül. – ...Holnap lesz a temetése, de már leadtam Fury igazgatónak a kellő anyagot...

– ... Sarah, maga remek munkát végzett, biztosan állíthatom. Ha... – Mély, érdes orgánum váltotta fel a nőt. Remélhetőleg nem egy katona... – Este ráér, csak is akkor. 

– Lehet róla szó, hogyne! De csak egy ital, mert még várnak rám a papírmunkák. – Az ajtó pedig már nyílt is. Egy alacsony, kissé kerek alkatú, barna hajú nő sétált be. Arcán életvidám mosollyal, mintha az álommunkába térhetne vissza... Bár lehet, hogy a mellette lévő férfi okozta, aki viszont szinte a plafont súrolta és nagyon is katonának tűnt a sötét egyenruhában, bakancsban, oldalán lévő lőfegyverrel. Oh, a kellemetlen helyzet! 

– M-o-s-t – tátogtam a többieknek és egyszerre bújtunk elő a helyünkről, hogy a váratlanság hatalmával élve fussunk ki. Nem volt szükségünk balhéra, csak a test kellett, aztán mehettünk is már! A két érkező lefagyott, azt kihasználva suhantunk el mellettük, de a katonában volt annyi lélekjelenlét, hogy azonnal felocsúdott és már a rádióba osztotta le a vészhívást. 

– Fuss, fuss, fuss! – kiabáltam rohanás közben. Hirtelen a hulla sem tűnt olyan kényelmetlenül nehéznek és merevnek. Az adrenalin megoldotta a problémát. Az első lövés után pedig már egyenesen repültünk is, úgy húztuk el a csíkot. 

– Gamora, lennél kedves – pillantottam oldalra mormogva, mire a zöld amazon megfordult és visszalőtt. Tudtam, ha ő céloz és talál telibe, akkor az sokkal kellemetlenebb lesz, így egy vigyorral az arcomon hagytam el az épületet. 

– Draaax! – kiabáltam, mikor megláttam a köteleket, de ekkor már a távolban sziréna hangja vágta ketté a levegőt, olyan élesen sípolt. 

– Quill, siess! – kiabálta Gamora, akinek vállán már Rocket ott ült. A kis lusta dög! Megszaporázva lépteimet, ahogy tudtam, ragadtam meg a kötelet. 

– Drax, gyerünk, gyerünk már! – türelmetlenkedtem, mikor megérkeztek az autók és kezdtek fekete-sisakos alakok kiugrálni belőlük állig fegyverben...

Felbőgött a gép motorja, miközben emelkedtünk, hátráltunk el. A légáramlat elkapott, így aztán már eltalálni sem lehetett minket, miközben hagytuk el a helyszínt sikeresen végrehajtott küldetéssel. 

– Én vagyok Groot! – hallottam meg a fa ordító, morduló hangját. 

– Igen, sikerült Groot! – vigyorogta Rocket, én pedig Gamorára néztem hatalmas mosollyal, büszkén mutatva a művemet. Sikerült! Egész lazán meg is úsztuk... Most már csak a neheze lesz: kibeszélni magunkat a helyzetből…