1. Rész - A parancs, az parancs

Hellobello!

Hopsz, hónap vége, vagyis ItS fejezet, ami jól összekavar mindent, de majd szépen kisimítgatom a szálakat. Továbbra is tartom azt, hogy ha valaki nem olvasta az első évadot, nem baj... Igen, ígéretem szerint az javítás alatt áll, valamikor fogom is... Szépen sorjában. 

És most önreklám!444!

Indítottam egy sci-fantasyt. Igen, saját ötlet, mily meglepő a dolog... Yggdrasil Vére. Ami amúgy Thor-Loki fanficnek indult volna, de végül is egy skandináv mitológiát felhasználó cyberpunkká alakult át, és hamarosan nyitni fog. Hátha valakit megfog ennyi ^^

És hát, jó olvasást! Puszillak benneteket!

*** 

Egy vonal. Majd még egy és még egy. Végeláthatatlan sorokat töltött ki a falakon. Újabb karcos krétával rajzolt fel valaki még egyet. Fekete és vörös váltakozott furcsa algoritmus által.  Miszerint az emberi áldozatokhoz vöröst rendeltek, míg a feketéhez pedig egyéb bűntényt. Sajnos vagy nem sajnos, vörös több volt, mint kellett volna. Sőt már egy is nagy probléma, ha belegondolunk, hogy valaki megölt egy embert, de hogy nem egyet. 10-et, 20-at, 50-et és még többet. A szőke lány végig nézett a művén. Évek óta írta fel a falra, amikor idelátogatott, noha a mostanin kívül a többi megkopott. Ettől talán megnyugodott a lelke vagy hasonló, nem tudni, de szükségesnek érezte, hogy feljegyezze. Ez volt az ő lelkifurdalása.  Ez mutatta meg, hogy ki ő és mit is tett. Nem lappangott benne érzés, hogy kioltotta valakinek az életét, nem voltak álmatlan éjszakái, nem érzett semmit sem. Szánalom, kegyelem, türelem?  Messze álltak tőle.  Csak meghúzta a pisztolyt, elvágta a torkát, öntötte a mérget a poharába, kitörte a nyakát vagy halálig kínozta, csak hogy bizonyítson. Hogy ő valaki, és értékes, hogy ő Hannah Herrmann. Ő a Hóhér, akitől lehet rettegni. 

– Hölgyem!  – lépett be a fém ajtón keresztül egy tiszt. Zöldes egyenruha tökéletesen passzolt, mintha rá öntötték volna. Barna haja fel volt nyírva katonásra és szalutált egyet, miközben szemügyre vette a furcsa helyzetet. Miszerint egy fekete nadrágba és ujjatlanba öltöztetett, bakancsot viselő szőke hajú nőt pillantott meg, aki éppen tenyeres kesztyűbe bújtatott kezével nézi a falat, ahol strigulák százai foglaltak helyet.  A férfi szeme azonnal megakadt a szép arcon, melyhez zöld tekintet, vörös száj, pisze orr és ívelt szemöldök tartozott. Tiszta, ártatlan, mint a tavasz elején nyíló hóvirág, de mégis titokzatos. Semmilyen érzés, mimika nem volt felfedezhető a bájos arcon, pont ez okozta a veszélyességét. A lány, Hannah meredt pillantással fordult a bejövő felé és egy szót sem szólt. Várta, mi lesz a parancs, várta, hogy mikor mondják: "Menj".  

– Ehm... – akadt meg az ifjú az őszinte ürességre. Tényleg nem vicceltek, mikor mondták neki, hogy a szervezet többet csinál egyesekből, mint egy egyszerű katona. Szemöldök ráncolva nézte a csodát, mely egyszerre volt emberi és valami más. Egyszerre volt élő és halott, mint akinek csak egy arca van, vagy túl sok és csak egyet látunk, mert olyan tökéletesen bújik meg a maszk mögött.  – Az igazgató hívja a 8-as szobában.   

Reakciót várt.  Valamit, amitől megtört volna ez a feszült légkör, amitől valahogy többnek tűnt volna a lány, mint amit pusmogtak róla.  De se bólintás, se szemrebbenés.  Pislog egyáltalán? Hanem szavak nélkül, néma léptekkel kikerülte a katonát és ment, hogy beszéljen az igazgatóval.  

Cipője tompán koppant a betonpadlón, az őrök azonnal felé fordultak, mikor meglátták, de le is engedték a fegyvert. A nő nem érdemelt tiszteletet.  Sokan féltek tőle, hiszen sok mindenre képes volt, de rangja egyenlő volt egy rabszolgával. Egy bábu, amit irányítanak, egy ember, akit vezetnek, egy nő, akinek semmi joga nincs és senki nem is harcol érte.   

Ugyan pár ember tudta, csak, hogy mit is tettek Hannah-val, de mindenki más csak tévhitben élt. Tudták, vigyázni kell vele, de ha úgy esik bízni is, ha vészhelyzet adódik.   

Hármat kopogott a szegeccsel vértezett nehéz ajtón és besétált a 8-as számmal megjelölt szobába. Meg se hökkent, hogy alig volt bent tárgy, csak kábelek futottak végig a falon egy hatalmas kijelzőig, amely mellett egy fekete kamera is helyet foglalt.  A négy sarokban pedig négy hangszóró látszott, amelyek a tökéletes hangot biztosították.  Amikor a műszerek érzékelték a lány érkezését, azonnal felvillant a képernyő és szemcsésen pislákolni kezdett. Ha az igazgató nem ért rá, akkor mindig így történt a kommunikáció. De ez egyet jelentett azzal is, hogy feladatot fog kapni és nem kell egy helyben várnia. Azt gondolná az ember, hogy egy gyilkos örülhet, ha néha van szabad perce, de Hannah kimondottan utálta.  Kellett neki valami. Valami, ami lekötötte, ami elterelte a figyelmét, hiszen akkor nem döbbent le azon, hogy mennyire nem érti a dolgokat, és nem villannak fel képek.  Mert néha napján furcsa dolgok jutottak eszébe, ugyan senkinek se kotyogott róla egy árva szót sem, de ő maga ilyenkor darabokra esett. Nem tudta megmondani, hogy kit is, hogy mit is jelentenek a képek, vagy ha szól... Akkor megbüntetik. Arra tökéletesen emlékezett.  Az égető fájdalomra, a kínra, mely végig áramlott benne és minden centijét kitöltötte, mégis jobban viselte, mint mikor az elméjét támadták meg. Már a gondolatra is megborsódzott a háta és inkább mellőzte a gondolkodást.  Hiszen neki nincs más feladata, mint az utasítás szerint tenni. Ha meg kell ölni valakit, megteszi. Ha információt kell szerezni, megcsinálja. Ha lopni kell, és bármi módon bűntényt elkövetni, simán végig viszi. Nem volt lelkifurdalása, ami megakadályozta volna. 

– Üdv!  – jött egy karcos hang és végre egy alak jelent meg a képernyőn.  Magas, széles vállú, viszont már idősebb korban járó, ahogy az arcát barázdált ráncok futották körbe. De ezen kívül tökéletesen elegáns volt – öltönyt, fehér inggel és a megfelelő nyakkendővel, mellénnyel viselte. Őszes haját hátra igazította és szemüvegen keresztül figyelmesen lesett a lányra illetve a nála lévő monitorra.  

– Jó napot! – csapta magát vigyázba a lány és vonalzó egyenes gerinccel állt meg.  – Várom a parancsot.  

– Mint már tájékoztattalak, Amerika Kapitányt egy éve kiolvasztották,  csak hogy azóta megtörtént New York és nem egy bázis rombolásának álltak neki a Bosszúállóknak kinevezett csapatok.  Jó magad is hallottál a tagokról. Anthony Stark, Dr. Bruce Banner, Steven Rogers, Thor, Natasha Romanoff, és Clint Barton. Az akták, amit tudunk róluk mind a kezedbe kerültek?  – nézett komoran és várakozóan a férfi.   

– Igen, megkaptam.   

– Akkor – mosolyodott halványan el Pierce, hiszen nem más állt vele szembe, mint Alexander Pierce, a Shield vezetője. – Itt az ideje pontot tenni az i-re. Elsődleges feladatod az elpusztításuk. Ahogy tudod, nem érdekel, ha méreg, golyó, bomba vagy bármi által.  Érthető voltam?  

– Igen, uram! – sercegte a nő hangja.  

– Olvasd végig az életük, figyeld meg őket és támadj. Ez a legfőbb dolgod! Kapni fogsz közben más küldetéseket is, de ez az életed feladata. Meg kell csinálnod! – érkezett a szigorú hang, melynek Hannah évek óta igyekezett megfelelni sikerrel. Zsigeri alapokon csinált mindent és sose jutott eszébe, hogy valaha is megkérdőjelezze azt, amit mondanak neki. Ha meg kellett ölnie valakit, meg is tette gondolkodás nélkül.   

– Értettem.  Meg fogom csinálni – válaszolta tömören, határozottan.

– Nem hibázhatsz, mert akkor értéktelenné válsz, az akarsz lenni?

– Nem, uram, természetesen! – sziszegte a fogai között. Semmi pénzért nem akart semmirevalóvá válni. 

– Ezen kívül pedig menj el a doktorhoz és frissítsd fel magad – fejezte be átható tekintettel.  

– Igen is, uram! – szalutált egyet és a képernyő felvillant, majd teljesen elsötétült.  A beszélgetés véget ért. Hannah egy röpke pillanatig nézett maga elé.  Gondolatai fel-alá járkáltak a fejében.  Frissítés.  Beleremegett szinte a szóba.  Nem akarta, sehogy se. De a parancsot követni kell! Ökölbe szorult kézzel vonult ki, hogy menjen, ahova utasították. Hogy megölje a Bosszúállókat szépen sorban! Hogy újabb életeket kiolthasson, hogy a feladatot befejezze!

– Uram! – intett a katona. Kihúzott háttal, satuba vágott bokával állt és remekül öltöztette a szürke-fekete egyenruha, mely kiemelte duzzadó izmait és markáns vonalait. Arcára is a sármos jelző illett, olyan agresszív, rossz fiú figura, melyet fekete kócos haja kiemelt. Rumlow... Legalábbis ez volt a neve.  

– Megjött? – kérdezte Pierce összetett kezekkel, ahogy a képernyőt figyelte, ahol még a lány állt, mert a másik oldalon nem lett még kikapcsolva.  

– Igen, kint vár – biccentett a férfi miközben a vezetőt nézte.   

– Vezesd be! – mosolyodott el haloványan. A napnak dupla jó része lesz.  

Dübörgő lépésekkel bevonult a behívott férfi, aki olyan 190 körüli magas lehet. Állig fekete egyenruhaszerűséget viselt, már a megjelenése valami furcsa légkört varázsolt a szobába.  Pierce csak nagyon ritkán érezte, mikor olyan emberrel állt szembe, aki fél pillanat alatt megölhetné, ha tehetné. Kockázat édes íze töltötte el a száját és izgalom átfutott rajta, ahogy a borongós arcot figyelte, aki végre felnézett. Barna szemei ártatlanul meredtek a távolba, semmilyen kifejezés sem látszott rajta. Szája vonala se görbült egyik irányba, homlokát sem szántották gondolkodó barázdák. Kávébarna haja már megnőtt, majdnem álláig, de rendezetlenül, csapzottan lógott alá.  Katona. Első pillanattól lerítt róla.  Mint az alkat, izmok ezt sugallták, de a tekintet biztosan elmondta, még ha semmit sem mutatott meg. De még egy pici apróság, mely egy ember szemét se tudná elkerülni, nem más, mint a jobb karja, mely tőből egészen az ujjak végéig fémből volt. Az acél megcsillant a halovány neoncsövek fényében és csak még jobban szemet szúrt a rajta lévő karmazsin vörös, ötágú, kövér csillag.  

– Tél katona – fonta keresztbe a karját Pierce, miközben, mint a vadász minden mozdulatot lesett.  

– Igen, uram? – kérdezte közönyösen, minden hangszínt mellőzve, akár egy robot.  

– Új küldetést kapsz, amit már régóta terveztünk, te is pontosan tudod, melyik is az, igazam van?  

Egy pillanatra néma csönd állt be, miközben Barnes gondolkozott. Pontosan tudta, hogy melyikről van szó. Csak egy képet mutattak egyelőre a merénylőről, de agyába véste.  

– Igen – válaszolta tömören.   

– Kiegészítve, hogy öld meg mellé őket is – intett egyet Rumlownak, aki odaadta a képeket a Bosszúálló csapatról. Tony, Bruce, Thor, Natasha és Clint fotóját vette fémujjai közé.   

– Rendben.  

– Ha nem. – Komoly arckifejezéssel nézett. – Akkor tudod, mi jön – mosolyodott haloványan el. Buckyval tényleg csak az volt gond, hogy néha-néha kezdett emlékezni, akkor kimosták az agyát.  Hatásos volt, meg nem is akarta pazarolni az emberét, egy kiváló emberét..  És még túl sokba is kerülne a likviditás, hiszen nem állna csak úgy egy golyó útjába... 

Nem vágott semmilyen arcot, csak a képeket vizsgálta. Követni a parancsot, ez volt a feladata. De most valahogy nem fért ki a torkán hang, hogy rá is bólintson, hanem megint képeket látott. Csak gondolatai felszínét súrolták, de az is bőven elég volt. Fájdalom, gyötrődés, ordítás, és hátborzongató hangok, ahogy zuhant. Pár kép, ahogy esett, majd belecsapódott a jeges, hideg vízbe, amely időt se adva neki kiszorította belőle az életet, a meleget. Akár egy szivacs, telítődött el vele, tüdeje megtelt és mielőtt a felszínre úszhatott volna, máris vége ért mindennek. Meghalt, mielőtt bármit megtehetett volna.  

– Érthető voltam? – emelte meg a hangját Pierce.  

– Igen,  uram. Értettem – nézett fel, ahogy kizökkent. Mindig is küzdött, mindig is küzdeni fog önmaga ellen. Gyökerestül akarták elpusztítani belső énjét, de még maga se volt képes elnyomni azt, ami. De a feladatok célt adtak neki és akkor nem kellett máson agyalnia. Tekintete újra határozott lett, ahogy elhessegette maga elől a képeket.  A küldetés: megölni Rogerst, ez lebegett előtte.   

– Távozhatsz – intettek neki, mire minden szó nélkül, engedelmesen ki is viharzott. Újabb küldetés, újabb cél.  Nem kell várakoznia, hanem teheti azt, amit mondanak neki és valahol ezt egyszerű tényként fogadta el. Hiszen mit is csinálna?  Fellázad..? Steve rémképe sokáig kísérte végig a folyosón, miközben apró, gonosz, sunyi mosoly jelent meg az arcán.  Nem azért,  mert ölhet, hanem mert bizonyíthat, hogy igen is, értékes és feltudják még sok minden ellen használni.

– Uram? – nézett még a férfi után Rumlow várva a saját parancsát. 

– Ha az egyik el is bukik, a másik végig fogja csinálni – mormogta Pierce és beletúrt ősz hajába.  – Erre lettek képezve.   

– Mikor szembesítjük egymással őket?  És a nő, gondolja, hogy fog reagálni?

– Később. Találkoztak már, nem sokára újra fognak – tette zsebre a kezeit, ahogy a távolba nézett. Az emlékek törölve lettek, de nincs semmi, az ég adta világon semmi, ami megszüntethette volna valójában őket, sőt... A sors útjába nem lehet állni, mert hamarabb összefutunk vele, mint szeretnénk. Egyszer fognak találkozni és emlékezni a mérhetetlen kínra, ami övezi őket.  Az lesz az a pillanat, amin minden áll, vagy elbuknak, mert van annyi erő bennünk, hogy véget vegyenek, vagy pedig túllépnek és a Hydra uralma töretlen lesz. Noha a Hydra nem ilyen kockán forog, még a jég hátán is megél, mindig lesznek tagok, akik viszik tovább, az ember ahhoz pontosan elég hatalom éhes, hogy mindig lesz egy valaki, aki megmarad. – Nemsokára. Akkor aztán bizonyíthatják a hűségüket... Már alig várom. Kiderül, hogy a két jómadár tényleg sikeresnek nevezhető-e. Szomorú lenne, ha Zola és Karpov munkája egy pillanat alatt összedőlne... Majd mindenre fény derül. De igen, Hermann miatt van aggodalmam, nem  kompatibilis teljesen. Végre sikerült helyrehoznunk, de érezhető, hogy nem... Kell, kell az eredeti. Tudunk róla valamit?
– Igen, uram. Legalábbis tudtunk, a nyoma elveszett, de keresés alatt. 
– Remek. Kell nekünk. Az ő gondolkodását kell újragenerálnunk, túl sok munka van benne már, nem szabad veszni hagynunk, főképp, hogy ő volt az egyik legjobb. 
– Csak bő 20 éve – köhintett egyet Rumlow. Degradálónak érezte magával szembe, hogy főnöke ennyire dicsér egy emlékképet, aki nem támadt fel Hermannban újra. 
– Igen, láttad a lányt. Szerinted kevés lenne? 
– Nem ezt mondtam... Csak, hogy ez az alany is bele fog őrülni.
– Összerakjuk a kettőt, a Hydra megint erős lesz. Először ő, majd Barnes - húzta ki mindentudóan magát Pierce, és nem is figyelt Rumlow szavaira. – A Tél program pedig újra megkezdődik, ha ők sikeresek lesznek. Csak meg kell találni... Ez az új parancsom, hozzátok el.