2017. március 2., csütörtök

2. Rész - Auf Wiedersehen!

Hellobello!
Kisebb csúszással, de érkeztem. Sajnos, nem tudom hamarabb hozni, mert tanulok, meg érettségi, elnézéseteket kérem előre miatta, de igyekszem :)
Nos, Hannah múltja szépen lassan kezd alakulno, a Hydra pedig jön :D
Remélem tetszik, jó olvasást!
***
Képtalálat a következőre: „rain tumblr gif”
1944. Október
Minden köthető egy véghez és egy kezdethez, de mindkettőt nem vagyunk képesek egyszerre látni. Egy döntéssel belekezdünk valamibe, de nem tudhatjuk, hogy az jó vagy rossz. 
Így indult ez is, csak egy egyszerű reggelként, amikor a szürke, gomolygó felhőkből szitált az eső, a napocska pedig elbújt, sugarai nem tudták elkergetni a hatalmas fellegeket, melyek elterültek az égszínkék égen.
Fülsértő ébresztő csilingelt, betöltötte a néma kis szoba csöndjét, és felkeltette az egész lakás alvóit. Fehér, vékony kéz nyúlt ki és erőteljesen ütötte le a vekkert, hogy kussoljon már végre.
– Hmmm.... – megfordult az ágyban egy kupac és lassan levetette magáról a meleg, puha paplant, hogy dideregve felüljön, és összébb húzza magán a szakadozott, foltos pizsama anyagát. Kócos szőke haját hátratűrte és fintorogva ásított egyet. Reggel... Vagyis itt az ideje, hogy munkába menjen. Kómásan kászálódott ki és tipegve lépett ki a kicsi szobából a hideg, márvány folyosóra. Lába bizsergett a hűvös padlótól, de nem rettentette vissza, hogy üdvözölje a család többi tagját, vagyis húgát és édesanyját... Apját csak azért nem, mivel ő most a frontvonalon harcolt, vagy legalábbis remélték, hogy ezt teszi, mivel már jó ideje nem érkezett levél a göröngyös kézírásával. Hiányolták, aggódtak érte, hogy mi történhetett vele... A világháború szétszakította a családot, a normális életet megtörte, hiszen Hannahnak abba kellett hagynia az iskolát és munkát kellett keresnie, miután ráébredtek, hogy édesanyja kevés ahhoz, hogy ellássa mindhármukat, így a közeli kis pékségben kapott munkát. Reggel 8-tól este 8-ig, míg húga Cloris viszont még az általános iskola padjait koptatta. Nehéz idők következtek be, hiszen mindennap várták a levelet a családfőtől, miközben folyamatosan gürcöltek, Hannah a pékségben, édesanyja Walda pedig közalkalmazott volt a városházán.
– Guten morgen – suttogta halkan, ahogy Hannah a konyhába sétált és látta meg anyját, aki már pakolta össze a tízórait Clorisnak. Szőke haját fonatba rendezte, de már látszott egy pár ősz hajszál is a tincsek között a gyér lámpa fényében. Inget viselt földig érő sötétbarna szoknyával, ahogy a munkába szokott járni. Ha ki kell öltözni, hát ki kellett...
– Hannah – biccentett a lánynak és tovább ügyködött. A konyha nem sok dologból állt, csak a szokásos: mosogató, sütő, tűzhely, hűtő és a szoba közepén pedig egy négyfős asztal, melynél egy szék mindig üresen ácsorgott.
– Cloris? – döntötte oldalra a fejét, ahogy hiányolni kezdte édes testvérét, hiszen általában mindig előtte szokott kiérni. Ajkain aranyos, sokat sejtető mosollyal, miközben kék szemei élénken csillognak. Érdekes módon Hannah szeme sosem volt kék, ő volt az egyedüli a családban, aki zöldes szürke tekintettel rendelkezett.
– Szobájában – felelte egyszerűen a nő és fordult is vissza elfoglaltságához. Hannah elszontyolodva figyelte egy darabig. A háború... Azóta ilyenek, nem tudnak úgy nevetni, mint régen, se beszélgetni. Annyi mindent mondana neki, de még sem jön ki hang a torkán. Nesztelen léptekkel vonul el és megy be húgához, aki egy széken ülve meredt maga elé. Haját szoros copfba fogta, az iskolai egyenruhát viselte, mely zöldes pulcsiból és szoknyából állt, alatta pedig inggel, de a hideg miatt már engedett volt a pulóver.
– Cloris – lépett halkan be, mire a lány azonnal megfordult és meredten nézett nővérére.
– Nem akarok menni... Nem megy – meggörnyedt a háta, ahogy elcsuklott a hangja. – Nem akarok, ott lesznek ők is... Nem megy...
–Nincs baj… – sietett oda hozzá és szorosan ölelte magához a kislányt, akinek azonnal megindultak forró, sós könnyei és torkából segítségért rimánkodó sóhaj tört fel. – Nyugalom – duruzsolta halkan, többször,  miközben a kislány haját simogatta.
– De megint ott lesz... Nem fog békén hagyni...
– Shhhh, ne aggódj. Emlékszel, mit mondtam neked?
– "Maradj erős, hogy megmutathasd, hogy te vagy a legerősebb mind közül." 
Haloványan elmosolyodott Hannah és lehajolt közrefogva húga arcát. – Mindig ott leszek veled – suttogta halkan. – A szívedben leszek, támogatlak örökké, menni fog?
– Igen – szipogta a lányka, de máris jobb kedélyre derült. A nővére... A nővére, akire mindig felnézett, aki mindig is támogatta, soha sem engedte el... Még most is ott van mellette. – Menjünk! – bólintott egyet és előre ment. Hannah csak pislogott utána, majd elment felöltözni, mert az idő viszont nem állt meg, folyamatosan sürgette, hogy ha nem siet, akkor el fog késni. 
– Auf Wiedersehen! – kapta vállára kopottas oldaltáskáját, miközben nyomott egy csókot anyja és húga arcára is, majd esernyőt magához ragadva már  ki is rontott a zuhogó esőbe, hogy azt a 10 percnyi séta távot lefussa. Hál isten, nem volt messze, de most az égszakadásban nagyon is soknak tűnt. Bármennyire is takarta az esernyő, szoknyájára már felfröcsögött a sáros víz és karja, mellyel egyensúlyát tartotta az is nedvesedett. A kardigánján sötét foltok jelezték, ahova a cseppek hullottak...
Egy kocsi száguldott el mellette és fröcskölte pluszban még rá az esővizet. Már csak ez hiányzott, de ez legyen a legkisebb gondja, úgyis majd kötényre kell válltani. Cipője beázott, de csak futott tovább. Észre sem vette, hogy megállt tőle nem messze egy autó és feketébe öltözött maszkos katonák másztak ki belőle ütemesen. Csak kettő, ő utána eredtek és karjánál fogva megragadták. 
– Mi? – esett le válláról a táska,  ahogy ideje sem volt hüledezni. Szeme kikerekedett, pupillája összeszűkült és már majdnem egy sikoly tört fel a torkán félelmében,  mikor az egyik kesztyűs kéz betapasztotta száját.  Elfulladt mordulássá alakult a hangja. Mi ez? Mit akarhatnak? Cikázott fejében a kérdés,  miközben kapálózott. Neki sietnie kell...Nem szabad engednie, hogy elvigyék, hiszen ki térne haza cipóval a kezében.  Nem és nem, most nem lehet!  Bármennyire is kalimpált, vasmarokkal fogták és bedobták a csomagtartóba. 
– Kérem – emelkedett meg rimánkodó hangnemben. – Kérem,  engedjenek... 
Az egyik katona visszafordult. Furcsa gázálarcszerűt viselt, így nem lehetett semmit sem látni a szeméből.  Minden gondolkodás nélkül lendült ökle és ütötte meg a lányt,  hogy az ájultan esett össze. Kicsit beljebb lökdöste, hogy a következő célpontok is beférjenek...
– Vertig – dörmögte karcosan és a fényes fedelet lecsapta. Amilyen gyorsan érkeztek,  olyam gyorsan el is hajtottak. Volt-nincs, csak a földre esett táska, meg az esernyő jelezte, hogy az előbb még Hannah vágott át a kietlen járdán a munkába menet. 

***
A szúró fájdalomra való ébredés kimondottan a rosszak köré tartozik. Mikor az eszméletlen állapotból a lüktető kín rángatta vissza, hogy térjen már magához Hannah. Pislogott párat és megmoccant, de a mozgásban lekorlátozta a szék, amihez ki volt bilincselve. A csörgő hang egészen agya legmélyéig hatolt, és szólaltatott meg egy vészcsengőt. Arcából kifutott a vér és rázta a karjait kétségbe esetten, hogy mit keres itt. Ő nem tett semmit, csak rohant a munkába.
– Kérem – nyöszörögte, ahogy végigpásztázta a négy falat és az ajtón akadt meg a tekintete. Ennyi, senki és semmi más nem tartózkodott rajta kívül a helységben. Egyedül volt megbilincselve egy székhez. – Kérem, valaki... – suttogta újra, de a félelem elhatalmasodott rajta. Jéghideg ujjakkal ragadta meg és rántotta magával. A csönd fullasztotta, a gondolatok feszítették. Ő nem tett semmit! A könnyek megindultak szeméből és nedves utat vájtak hófehér arcára. – Kérem! KÉREM! – mozgatta karjait és lábait elkeseredetten. Miért érdemli ezt? MIÉRT?
Háta előre görnyedt, ahogy a reszketés elhatalmasodott fölötte és a zokogás erőt vett rajta. Nem tudta megállni, csak folytak és folytak a könnyek. Keze remegett és minden egyes apró zajra megrezzent, akár maga keltette akár nem.  A félelem nagy úr lett fölötte, hiszen alig múlt 18 és máris elvitték, pedig aztán mindent úgy tett, ahogy a szabály megírta, egyetlen egyszer vitt haza többet a cipónál...
– Istenem.... Kéh-rehm... Valaki... – gügyögte szipogva és minél kisebbre próbálta összehúzni magát.
Ki tudja, hány percet raboskodott így a félhomályban, míg kongó lépteket hallott meg. Nagyon halkan, majd egyre– egyre hangosabban. Közeledtek. Szemét lehunyta és úgy várta a sorsát, hogy mi lesz vele, miközben sírása még mindig nem állt meg. Egy magas, sötét alak lépett az ajtóhoz. Nem nyitotta ki, csak megereszkedett vállakkal nézett be a rácsozaton. 
– Hannah Herrmann? – kérdezte félszegen. Hangja mély és rekedtes volt, mintha napok óta küzdött volna csak a náthával. 
– Uram, én nem tettem semmit.... – megrázta a fejét, ahogy belekezdett.
– CSÖND! – csattant a hang, mely szinte húsába vágott, olyan éles volt és megrezzenve dermedt kővé a lány, hogy ne tehessen semmi rosszat. A sokk teljesen lefagyasztotta. 
– Hannah Herrman? – megismételte újra a kérdést. 
– Igen... – biccentett remegve a lány és fejében szlalomoztak a kérdések továbbra is. Mit tett? Bármennyire is próbált rájönni a lényegre, továbbra sem találta meg. 
– Vigyétek, apád örömmel fog újra látni téged! – intett a távolba a férfi, akit még mindig nem lehetett kivenni, csak a körvonalait. De a lányt nem is érdekelte, az "apja" szó teljesen elevenébe talált, hiszen oly régóta várta a levelét...
A széktől eloldozva vitték el, de alig volt magánál döbbenetében és félelmében. És az alakból nem látott többet, mint a felkarján vicsorgó, koponya fejű polip szörnyet, mert a többit elnyelte a sejtelmes félhomály…

Egy csepp itt, egy csepp ott. Szakadt az eső,  mintha dézsából öntötték volna az égi istenek. Felázott a talaj és az egész kis tábor a sárban cuppogott. Az októberi időjárás már csak ilyen volt. A nap ereje nem volt elég,  hogy a felhőkkel vívott csatákat megnyerje. Mindig és mindig elhatalmasodtak fölötte,  így muszáj volt arrébb állnia, hogy kifacsarják magukból az utolsó cseppeket. Csak utána igyekezett melegíteni mindent az engesztelő sugarakkal. 
Mindenki bevonult a sátorába némán és csak várt.  Az eső annyiban jó volt, hogy ilyenkor az ellenfél is visszafogta magát, noha voltak kivételek. De most nem az a pillanat volt, nem kellett fegyvert fogniuk egymásra, hogy utolsó leheletig küzdjenek saját nemzetükért, saját otthonukért. A háborút ők viszik végig,  miközben fejük fölött a döntéseket olyan politikusok hozzák,  akikben nem lehet bízni.  Az egyik ilyen barna sátor kiszögellésében egy vékonyka alak üldögélt.  Most kivételesen nem vették körbe barátai, hanem maga volt. Egyedül akart levelet írni... 
Barna, zöld egyenruhát viselt, noha annyira nem volt hűvös, hogy a dzsekijét is felvegye, így csak sötét szemekkel kémlelt a távolba és nosztalgiázott, hogy milyen is lesz hazatérni, mikor meleg fürdő, meleg étel, normális alkohol és rengeteg csinos lány fogja otthon várni.  Na meg persze, Steve. Már egy jó ideje nem látta az alacsony, vézna srácot,  nem is hallott felőle,  pont ezért állt neki levelet írni.  Másnak nem tudott, így majd talán elküldi egyszer Stevenek, hadd örüljön.  
Mosolyogva képzelte maga elé az arany szőke üstököst, a csontos arcot és a határozott kék szemeket. Mindig is különböztek, mind jellemben, mind kinézetben, mégis levakarhatatlan,  örök barátok maradtak, ebbe még a világháború sem tudott beleszólni. Csak ők ketten, egymás mellett, már gyerekkoruk óta. Olyan kapocs alakult ki közöttük, mely tönkretehetetlen volt.
Lassan forgatta meg a tollat a kezében,  majd sercegve kezdett vele írni a papírra, hogy valahogy elkezdje. Karcsú ujjakkal könnyen szlalomozott a vékony anyagon, ahogy rótta fel egymás után a göröngyös, szép vonalas betűket és sóhajtozva emlékezett vissza, mikor még nem volt kirendelve a frontra, mikor még nem volt beesett az arca és nem fogyatkozott meg. Az itteni koszt kimondottan borzalmas volt, de hát csak ez volt. Ezenkívül a bevetések… Ugyan nem az első vonalakban harcoltak, de megkóstolta a háború ízét és azt kellett, hogy mondja, nem volt finom, mindennek vér íze, szaga volt. Mindenhol csak holtesteket látott és mikor először húzta meg a ravaszt, hogy valakit megöljön… Elvesztett önmagából egy darabot. Az utána következőket könnyebben dolgozta fel. Nem ölt sokat, de megtette és ezen semmi sem változtat a tényen. Ha lehunyta a szemét, akkor is látta maga előtt a halott áldozatokat, akik nem is érdemeltek volna rá…
– Osztag! – harsant fel a kihangosítókban az ezredes hangja. Azonnal felpillantott, hiszen ez nem jelentett jót.   – Készülődés. Bal fronton támadás ért bennünket,  azonnal kivonulunk! 5 perc és sorakozó a járműveknél, aki késik, utánunk fut! Barnest pedig a fősátorban várják – recsegett, ropogott, ahogy harsogott. 
James kezében pedig a toll is megakadt, mindent ott hagyott, ahogy sátra felé elrohant, pedig még a tollból folyt a tinta és sötét folttal borította a lapot, ahol az írás elkuszálódott. A levél ott maradt, sosem fejeződött be és sosem került Steve keze közé.  Most a haza volt fontosabb!
Összekapva magát már loholt is a megbeszélt helyre, kihúzta hátát és a rangban aluliakat pedig leintette, hogy a formaiságokat hagyják, inkább készülődjenek. 
– Uram, jelen! – szalutált, mikor belépett az elhúzott redők között. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Layout by Alessa Belikov