Még egyszer ismétlem: ennek semmi köze sincsen a történethez. Ez csak egy... fanfiction fanfictiona (?) :D
Remélem azért tetszik.
Jó olvasást! :)
Remélem azért tetszik.
Jó olvasást! :)
***

Kesztyűbe bújtatott kezemmel belöktem az ajtót és lépdeltem be a
zsúfolt terembe, körbepillantva. Elég volt ennyi, hogy agyam azonnal reagáljon,
szívja magába az információt. Két fegyveres alak jobb oldalt, egy kamera két
óránál, majd délnél, tíz óránál, majd megint két fegyveres a bal oldalamon.
Minden kijáratnál egy őr párocska ácsorgott öltönyben, valószínűleg náluk is
volt valamilyen fegyver, talán kés, talán pisztoly. Végig simítottam a szoros
ruhán, mely körbeölelte karcsú derekamat, duzzadó melleimet, lapos hasamat és
hátamon csipkeanyaggal futott fel vállamig, körbeölelve karomat. Nem szerettem
az estélyiket, túl szoros volt és fegyvert sehova se lehetett rejteni, most
mégis kávébarna tincseim közé egy apró kis tört csúsztattam, mely tartotta meg
szoros kontyomat, ezen kívül pedig combfixemen egy-egy Beretta foglalt helyet.
El se jöttem volna nélkülük, az is teljesen biztos...
Egyre beljebb sétáltam, a sok ember közé, akiknél legalább egy
dolog mindig mondott valamit. Vagy az arcukat ismertem, vagy analizáltam az
öltözetüket, mandzsetta gombjukat, nyakkendőjüket, kéztartásukat, vagy éppen
szókincsüket, ahogy beszélnek. Ezek mind mondtak valamit az emberről. Szokás,
vagy nem szokás, oly mindegy volt, a sok megfigyelésem miatt ezek már pofon
egyszerűen mentek, ahogy azt is hamar el tudtam dönteni, hogy mikor hazudik
valamit. James széruma mégis valamiben hasznos volt legalább.
Na, de hogy miért is jöttem? Pont James miatt. Egy fülest kaptam
és csak reméltem, hogy tényleg így volt. Itt kell lennie, de még nem ütközött
látóterembe.
A pultig jutottam és kértem magamnak ki egy italt, míg figyeltem a
környezetemet.
– Heh? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy viszont egy ismerős arc
került a látóterembe. Barna haját copfba fogta, amely kimondottan egy elegáns külsőt
adott neki. Fehér inget viselt öltönnyel és csokornyakkendővel, bal karja, ami
pedig fémből volt, arra egy kesztyűt húzatott, bár inkább zsebben tartotta.
James Buchanan Barnes...
Mit kereshet vajon itt? Azonnal elfordultam, hogy kikerüljem.
Egyenesen az emeletre akartam tartani, de... Valaki elkapta a karomat és már
rántott is a színpadra.
– Na, de Anna! – duruzsolta a hang, ahogy keze végig csúszott a
derekamon. Belepillantottam a barna szemekben és fejcsóválva fogtam meg a
vállát. Táncolni muszáj lesz...
– James... – fintorogtam egyet, mivel a parketten való táncikálás
nem az én műfajom volt, noha tudtam... Mert volt egy szalagavatóm és akkor a
keringő alaplépéseit megtanultam. Ahogy a vállába kapaszkodtam, máris éreztem
az alatta húzódó fémszálakat, amelyek vállának csonkába forrtak bele... Halvány
mosoly játszott ajkain, ahogy megforgatott és rántott bele a lépések
forgatagába. Nem kellett izgulnom, hogy félrelépek, megtaposom, nem hagyott
időt, hogy gondolkodjak mozdulataimon. Olyan ösztönösen hatott rám, ahogy
forogtunk körbe–körbe a terembe.
– Mit keresel itt? – kérdezte meg közelről a fülembe suttogva.
Magamon éreztem meleg leheletét, mely megborzongatott csak és zsigerből
húzódtam közelebb hozzá.
– És te? – döntöttem oldalra a fejemet, szorítottam meg erősebben
ujjait.
– James Liare nevezetű ember miatt – pillantott a vállam fölött
körbe és már forgatott újra meg. Bármennyire is lehet, hogy ódivatú, gyilkos
Bucky, mégis valahogy most éreztem azt – eddigi küldetések után – hogy végre
bepillantást nyertem lelkének valódi részébe. Emberi volt, mint még soha. Pedig
csak a feladatunkat jöttünk végezni...
Megakadtam és szemem kikerekedett a név hallatára, nem is tudtam
volna elrejteni az érzéseimet, melyek kiültek arcomra és lehetett belőlem
olvasni, akár egy könyvből.
– Én ölöm meg – egyenesedtem ki. Tartásom merev lett, arcomra
visszahullt a maszk és máris csak egy "gépezet" lettem, mely
céljaiért él. Én akartam megölni! Hogy a mocsok lássa a tekintetemet, engem
lásson utoljára. Utolsó perceiben az én arcomat, melyet úgy szeretett. Vörös
ajkaimat, amit ezer örömmel csókolt; élénk kék szemeimet, amely emlékezteti,
hogy a kísérletemmel egy végrendeletet írt alá. Fölötte fogok állni, és én
teszem meg. Akár lövés, nyaktörés, méreg, vagy isten tudja mi, de én leszek az!
Senki más nem ölheti meg! Lehet, hogy ez az önös cél felemészt, lehet, hogy
elvesztem valódi önmagamat, mert csak a bosszúra gondolok, lehet, hogy már
régen egy senki vagyok emiatt, lehet, hogy nincs bocsánat bűneimre és a pokol
bugyrai nyelnek majd el a túlvilágon, de ez csak a következmény, amit vállalok,
mert úgyis muszáj lesz, ha belehalok, hát belehalok. Egyszer úgyis mindennek
vége, a világ mulandó... De ez a gondolat éltet még, és a gondolatról tudni kell,
hogy egy parazita, egy vírus, mely beleeszi magát az elmébe és utána kiirthatatlan...
Kérdő tekintetet kaptam csak válaszul.
– Mondom: én ölöm meg! – sziszegtem, és ahogy körbepillantottam.
Megdermedtem. Ereimben megfagyott a vér, szívem hangosan dübörgött, lábam nem
tudott mozdulni, ott ragadtam a táncparketten. Ő volt az, ő... Ezer arc közül
is meg tudtam volna találni, hozzáfogható nem volt az emlékezetemben, és nem
csak azért, mert szerettem, hanem mert gyűlöltem is.
Fekete szmokingban díszelgett az emeleten, ahogy vékony ujjai
ráfonódtak a korlátra, meg egy kecses martini pohárra. Tartása még most is
egyenes, délceg volt, akár, mikor először vonult be az órára. Szürkés tekintete
a távolba meredt, még nem figyelt fel rám, pedig a tűzvörös ruha... Vörös
ajkait összecsukta, szinte már hívogattak egy édes csókra, és juttattak eszembe
emlékeket, ahogy végig vándorolt vékony testemen és felfedezte porcikáimat.
Szőkésbarna haját hátratűrte és most még meg is borotválkozott. Mindez persze,
csak előnyére vált. Ott állt és nekem nem az volt az első gondolatom, hogy
golyót neki, hanem, hogy miért is van itt? Mintha tudatalatti lényem azonnal
összezúzta volna céljaim és helyette csak az érzelmek uralkodtak el.
– Anna... Anna... – hallottam meg egy közeli hangot, mely hirtelen
kizökkentett a merengésemből és néztem Bucky aggodalmas arcára. – Jól vagy? –
suttogta, ahogy követte a tekintetemet és elhúzta száját. Ő neki is leesett,
hogy akit figyelek az Mr. Liare, a célpontunk... Keze még közelebb vont
magához, összepréselődtünk, ahogy megtartott, mert hirtelen annak a húszon
egy néhány évesnek éreztem magam, aki úgy szerette, akinek gyomrában a
pillangók tomboltak, ha meglátta. Megcsuklott a térdem, muszáj volt
tartania és erősen kapaszkodtam bele.
– Shhh – suttogta halkan, és húzott egy újabb tánc körbe.
Nem kérdezett, sőt semmi, csak segíteni akart, amit most rendkívül
preferáltam. – Szétroppantod a kezemet – kuncogta halkan.
– Oh, bocsi – engedtem a szorításon. Ez kellett, hogy újra
ellazuljak és adjam az ártatlan lányt, aki csak táncol. De hirtelen
bizsergető érzés keletkezett a hátamon. Tudtam, pontosan tudtam, hogy
James szeme kiszúrt.
– Jön le, ugye? – kérdezte meg Buckytól, aki csak bólintott egyet.
– Idetart?
– Igen...
– Én itt fogom akkor lelőni – engedtem el a kezét és határozott
arccal nyúltam a lábam felé.
– Nem, nem, nem, nem! – kapta el enyhe mosollyal. – Ezt nem
csinálhatod kamerák és több száz tanú előtt. Bízd ide... – tűrt hátra egy
kibomló tincsemet, ahogy fordultunk az érkező James felé és hatalmas művigyor
jelent meg az arcunkon.
– Beth! – James duruzsolta halkan és mért végig. Látszott
csillogó tekintetében, hogy elégedett a látvánnyal, főképp mikor mellemen és
kivillanó lábamon időzött el.
– James – mondtam kínomban es erre erős oldalba könyökölést
kaptam. Így félig morogtam szinte a nevet. – Rég láttalak...
– Én is... – nézett még mindig, majd csak egy pillanatra lesett
Buckyra.
– Oh, ő James... James Barnes – mutattam be készségesen a két
Jamest egymással, akik sejtelmes tekintettel fogtak kezet.
– Örvendek! – Bucky mosolya még töretlen volt. – Nem is
gondoltam, Beth, hogy valakibe itt összefuthatunk – fordult felém sunyi
vigyorral. – Nem említetted az ismeretségedet eddig az úrral, drágám.
– Mert csak... – nyeltem egyet és háborodott löktem vissza.
Drágám?! – Csak egyetemi tanár, ugye Mr. Liare?
– Természetesen – csillant gonosz fény a szőke szemében. –
Néha közelről vizsgáltuk Beth-szel a kísérleteket. Nagyon közelről.
Köhintettem egyet a dologra csak, mivel alapjáraton nehezen
találtam a hangomat. Kínos volt, de nagyon... Egyik kezemet lassan eresztettem
le, hogy az egyik fegyvert megszerezhessem, de Bucky szemét semmi sem szúrta
ki... Megragadta a derekamat és húzott magához közel, így combomra
rakhatta ujjait.
– Öröm volt találkozni – feleltem végül lassan. Nehezen döntöttem
el, hogy per pillanat melyiket is utáljam jobban.

– Mégis mi volt ez? – háborodtam fel, mikor James jó távol került
tőlünk.
– Nem ölhetted volna meg mindenki előtt. És nincs mit... –
mosolygott.
– Dehogynem.
– Ilyen profi te sem vagy, hogy minden nyom eltűnjön erről.
De honnan ismered?
– Mondom, az egyetemről.
– Drágám? – megjegyezte szórakozottan.
– Az egyetemről! – sziszegtem. – Tényleg! – És kiszakadtam
keze közül. Határozottan kerültem ki. Mire volt ez szükség? – És ha
még egyszer ledrágámozol...
– Mi lesz? – kapta el a karomat és rántott magával.
– Mit csinálsz? – háborodtam fel, ahogy húzott maga
után.
– Nem most van itt az idő – vont magához az emberek sűrű
tömegében. –Te is tudod, hogy ennyi ember előtt nem halhat meg.
– De nem akarom tudni... Engedj már el!
– toltam vállánál fog el magamtól, miközben egyre
szorosabban tartott.
– Mit tett veled? – komorodott el és kérdezte erélyes hangnemben.
– Semmit, engedj! – mordultam egyet.
– Mit tett veled?
– Eressz, míg szépen mondom!
– Anna! Mit tett veled? – reccsent a hangja. Fojtogatni kezdett a
levegő. Nem, nem akartam elmondani, bármennyire is érdekelte. Ez az
én titkom, és a titok már nem titok, ha ketten tudják...
– Semmit... – suttogtam halkan és beharaptam ajkamat. – Ne nézz
így rám.
– Anna?
– Semmi közöd hozzá – löktem el magamtól és vonultam el. Tarkóm
bizsergett, légzésem felgyorsult, még magamon éreztem kezét, ahogy
tenyere derekamra simult. Nem az, hogy nem akartam elmondani, hanem hirtelen
szégyennek éreztem. Mi a bajom? Kihúztam magam és szlalomoztam egyenesen
a csapdába, James kezei közé.
– Beth – suttogta közelről, mikor mellé értem. – Már azt
hittem, nem jössz el.
Kiengedtem a hajamat, hadd omoljon vállamra, miközben az apró tört
hátának szegeztem.
– Rémálom lett volna, mi? – leheltem fülébe mögüle. – Ki, az ajtó
felé, mintha semmi bajod nem lenne, gyerünk – nyomtam egy apró csókot
nyakhajlatára. Illata bódított, de most megszűnt a hatása rám. Talán a
fortyogó harag miatt, mely éltetett.
– Beth, nem kell ennek ám így történnie.
– Gyerünk, gyerünk – noszogattam, miközben figyeltem a
környezetet. Egy rossz pillantás, egy grimasz, vagy gyors mozdulat, de senki
sem figyelt fel ránk.
Végül megindult kifelé, ami már jót jelentett. Halvány
mosoly kúszott ajkaimra, de mikor egy röpke pillanatra találkozott a tekintetem
Buckyéval, már le is lohadt. Sajnálat, szomorúság és aggodalom keveredett
benne, ahogy az akkor szerzett poharat szinte összeroppantotta markában.
– Jól áll a vörös – jegyezte meg James.
– Ha tudnád mennyire. Főképp a te vörösöd – megjegyeztem
cinikusan, majd toltam egy elhagyatott folyosó felé. Ki akartam vinni a
sikátorba és ott megölni.
– De tudod bármilyen profi is lettél, még mindig hibázol.
– Kímélj meg a beszélgetéstől.
– Tudod hol? – nézett hátra arcán mosollyal. Ekkor kezdtem el
gyanakodni,hogy valami nem stimmel. Hol rontottam el?
– Bármilyen okos vagy... Ne feledd, hogy én alkottalak ilyenre. Én
is olyan vagyok mint te! – lendült a keze és muszáj volt elhajolnom. A másodperc
tört része alatt láttam meg a támadás első jeleit és blokkoltam. Agyam, akár
egy folyamatosan működő számítógép, analizálta a mozdulatokat és állított
elém egy ütés sorozatot.
Megtámasztottam a lábam és ökölbe szorult kezemmel mértem is az
öklöst rá. Én vagyok a jobb, ezért készültem!
Végig áramlott az adrenalin ereimben, újult erővel ruházott fel a
haraggal egyetemben. A cél élesen rajzolódott ki a fejemben, még pedig, hogy
iktassam ki...
James sem volt rest, noha én is megleptem őt, lerítt a
sármos arcáról. Tekintetünk egybeolvadt, olvasni akartunk a másikból,
hogy ki lesz talajon előbb. De ahogy néztem, mintha teljesen
elszakadtunk volna a valóságtól és valahol az éterben küzdöttünk. Test testnek
feszült, az indulatok tomboltak, akár egy vihar. Keze végig csúszott hátamon és
bennem nem azt hozta ki, hogy most elüssem, hanem hirtelen az jutott eszembe,
ahogy az ágyban végig simított a bőrömön. Azok a kezek...
Nekiestem a falnak és szakadt fel a ruhám hangos repedéssel, a
kettős érzelmek gyengítettek... Ellöktem magamat ugyan, de agyam már
megzavarodott. A parazita gondolat befészkelte magát.
– Beth! – ordította és elkapta a lendülő csuklómat. Nekiszorított
a falnak. – Miért sírsz?
Észre se vettem, de patakokban folytak könnyeim az arcomon. Halványan
elmosták a sminkemet, így mocskolva össze fehér bőrömet.
– Beth – nézett rám közelről és éreztem a szaporán süllyedő mellkasát,
aminek közepén szíve majd ki akart ugrani, úgy verdesett. Arca mégis komoly
maradt és aggodalom futott át rajta. – Beth-em, miért sírsz?
Kedvesem...
– Ne hívj így! – sziszegtem és egy erős kéz akadt meg
vállán, aki lerántotta rólam. Szinte köhögtem a megkönnyebbüléstől,
hogy távol került tőlem. Ő, aki megkeserített, aki miatt
elvesztettem igazi önmagam. A bosszú felfalt, Annabeth Outlaw csak egy
névvé alakult, de már arcot nem lehet hozzá párosítani...
Bucky ragadta meg és rántotta el. Most ott állt közöttünk,
akár egy földre szállt angyal. Egy megmentő, kinek csak meg kéne fognom a
kezét, hogy kirántson a nyakig erő mocsokból. Vajon vagyok–e annyira
erős, hogy elérjem?
– Neh. Ne öld meg! – lihegtem halkan és néztem fel rá, aki
csak közelebb jött és letörölte a sós, néma könnyeket.
– Ne sírj. Minden rendben van – húzott magához és simított
barna hajamba, hogy nyugodjak meg. Pont ő mondja? Aki egy gyilkoló gép, akinek
olyan borzalmakat kellett eddig átélnie...
– Shhh – csitított továbbra is és most először hagytam magamat a
mai nap során ellene. Jól esett, jobban éreztem magam tőle. Mintha lelkem
darabokra esett részei most újra egyesülnének lassan, de biztosan. Nem tudom,
hogyan sikerült ez csak egy öleléssel elérnie... Az emésztő, haragos tűz, mely
el akart nyerni, hirtelen visszavonulót fújt, lanyhult...
– De én...
– Itt vagyok – vont magához és nyakába fúrtam a fejemet, hogy ne
lássam azt, amivé váltam. Ez a találkozó James-szel... Rádöbbentett talán, hogy
micsoda egy szörnyeteg lettem. Nem foglalkoztam senkivel, semmivel. A szüleimet
elhagytam, a családommal, azóta nem
találkoztam, az egyetemet félbehagytam, a Shieldet kijátszotta, emberek életét
tettem tönkre önös érdekeim miatt. Rosszabb vagyok, mint Bucky, aki parancsra
gyilkolt... Én saját döntésre, saját akaratra, mert kellett az információ...
Mindent a feje tetejére állítottam.
– Menjünk! – húzott maga után, de mégis megdermedtem, mikor
Mr. Liare mellett mentünk el, aki engem nézett szürke, igéző szemekkel. –
Hagyd, ma hadd fusson.
– De.. – kezdtem volna bele, végül csak szótlanul elléptem tőle és mentem a Tél
katonája után, aki kivezetett ebből az egész káoszból. Az emberektől
megszabadultam, a tömény pezsgőillatot felváltotta a friss levegő és öntött el
nyugalommal.
– Miért tetted? – kérdeztem meg, mikor az autóhoz értünk, bár én sétálva
érkeztem. Még mindig szorosan fogta a kezemet, és úgy pillantott rám.
– Mert... – kezdett bele nagy levegővel és közeledett felém. Megcsapott
aromája, mikor már teljesen mögém ért. Valami parfüm, de nagyon kellemes illata
volt. Karjaival átölelt és búgta a fülembe. – Aggódtam érted... Mert láttam,
hogy reagáltál rá. Ahogy te néztél, úgy csak olyanok képesek, akiket erős
kapcsok fűzik, vagy fűzték össze. Aztán ott harcoltatok... Bántott téged. Nem
csak fizikailag, hanem lelkileg...
– Bucky, én – fordítottam arcomat az irányába és fúrtam
tekintetemet a barna szemekbe. Bármit is akartam mondani, megint egy hang sem
jött ki a torkomon. Megfagyasztott, megdermesztett, hogy ilyen közel voltunk
egymáshoz. Belsőmben valami meleg kezdett szétáradni. Tudtam, biztonságban
vagyok... Ajkunk csak centikre voltak egymástól, majd már csak milliméterekre.
Éreztem lélegzetének melegét, ahogy finoman érintett...
***
Felpattantak a szemeim és ösztönösen keltem volna fel, de a bilincsek nem
engedtek.
– Hol vagyok? – kérdeztem reflexből és néztem körbe. Szemem azonnal megakadt a
nem messze tőlem ülő alakon. Kockás ing, alatta egy fehér póló és farmer.
Szőkésbarna haja rendezetlenül lógott alá és a szürke szemek... James.
– Szép álom volt? – mosolyodott el. – Bucky, igaz? A nevét
suttogtad álmodban, ahogy régen az enyémet is.
– Mi? – döbbentem meg és zavartan elfordítottam az arcomat.
– Bizony... – duruzsolta. – Bucky... Nagyon fontos lehet neked. – Kezét ökölbe
szorította.
– James, én...

– Rosszul hiszed!
– Majd most kiderül! – nyomott le egy gombot, ahol a szemközti fal
megnyílt és mögötte egy hasonló üvegteremben feküdt Bucky is leszíjazva. Egymás
szemébe néztünk, és sápadtunk le.
– Kezdjük egy kis elektrosokkal, hogy megtanuljátok, kinek hol a
helye – intett egy illetőnek, aki mögöttem lehetett és azért nem láttam, majd
kivonult. Sose nézte végig a kínzásomat, ahogy most sem...
ÚÚÚÚÚ NAAGYON JÓÓ lett!!!!!!! Már naagyon vártam mikor kerül fel valami.Szinte minden nap megnézem az oldalad.
VálaszTörlésOh, hát köszönöm szépen :) Remélem jó lett, noha nem a történet folytatása, ami gondolom kissé elkeserítő lehet egyeseknek, de igyekszem :)
VálaszTörlésNagyon jó! Leírod mi történt a vége után, légyszi!
VálaszTörlésKedves PagieCake! Ezek után? hát :D Na jó, összegzem tömören, amit elképzeltem, hogy ezek után Bucky visszakerül agymosott állapotába, Anna pedig egy okkal többet gyűjt, hogy megölje, noha kihat rá az elektrosokk és versenyt kell futnia az idővel, ugyanis az agya a 100 százalék felé fejlődik... Közben igyekszik Buckynak segíteni, aki elfeledte, de odáig már nem gondoltam tovább, hogy sikerül is e, mivel nem tartozik már a történet folyamához :)
VálaszTörlés