Információk és ízelítő!

Hellobello!

Na végre ide is eljutottam, hogy most összegezzem, hogy mégis mi várható az ItS további életében.

Ugyan, most egy kis pihenőt fogok tartani, vagyis inkább tartok. Nem hiszem, hogy olyan sokat. Egyrészt, mert a designot meg akarom csinálni, másrészt pedig lassan megindulnak a részek javításai, mert azért már nyitás óta is eltelt év, én pedig csak fejlődtem, így azért egy szintre behozom mindegyiket (valljuk be nem árt, főkép a prológust olvasva xD ). Nem tudom, hogy mennyi időt vesz igénybe, de az teljesen biztos, hogy még karácsony előtt visszatérek. Szerintem december eleje lesz, mikor túl vagyok már a szalagavatómon, és akkor rendesen újra neki tudok ülni.

24. Rész - Az utolsó búcsú

Hellobello!

Nahát, nahát, elérkezett az évad utolsó része, amit nagyon vegyes érzelmekkel írtam meg. Mikor a blogba kezdtem, nem is gondoltam, hogy idáig eljutok, aztán tessék. 

Igazság szerint, nem így terveztem a végét, de hát alakulgattak a dolgok bennem is. Úgyhogy aszerint jött ez a rész. Egy kis Bucky, Hydra, és egy temetés... 

Nehéz szívvel fejeztem be, de valahol örültem is, hogy befejeztem. De! Lesz folytatás! :)

Igaz, arról külön bejegyzélst fogok írni, hogy mik változnak, mik maradnak, emnnyit kell várni, és a köszönet nyilvánítás természetesen.

Addig is! Köszönöm, hogy velem tartottatok eddig! Jó olvasást! :)

***

James Liare:

A tudás néha fájdalommal jár. Lehet jobb inkább a tudatlan, ostoba állapot, minthogy az őrlődő igazság, de minél tovább húzzuk, annál jobban fáj, esetleg, ha véletlenül magunk derítjük ki, akkor pedig az elárultatottság érzésével élünk. Nem tudom, hogy melyik a jobb, de most örömmel bújnék az ostoba, süket ember bőrébe, hogy a saját képzeletem mentsváraiban andalogjak. Megkímélném szívemet a fájdalomtól... Bármennyire is üvölt az elmém, hogy felejtsek, hogy ezeket nem is érzem, mégis a belsőm... Meghasadt. 

– Miért? – motyogtam magam elé a csöndben, mikor a szobámban egyedül maradtam végre. Így is hihetetlenül kellett igyekeznem, nehogy az arcomról leríjon, mikor megjött Rumlow a pálcával, Strucker számon kérte és bevallotta, hogy nem bírta megállni, hogy ne lője le... A kis féreg, fogalma sincs mit tett! A báró még egész nyugodtan viselte, hiszen neki mire is kellett volna Beth? Kihallgatni, mosott katonát csinálni? De én?... Azt hittem, hogy azonnal megölöm akár a saját két kezemmel. Végett vetett Beth életének, akit maximum én ölhettem volna meg?! Én! Az én dolgom lett volna! Csak nekem volt jogom hozzá, hogy az utolsó pillanata is én legyek, ha nem törik meg az akarata a sok kérlelésre. Én, én, ÉN! Erre ez a senki, ez a megégett arcú szörnyeteg, ez tette vele! Oh, az én drága Bethem! Egyetlenem...

23. Rész - Lopjunk hullát!

Hellobello! Hát meghoztam a következő fejezet is... Egyre közeledünk az évadzáró részhez, amikor majd jó pár információt fogok hagyni, hogyan is lesz a blog sorsa...

De most még nem tartunk ott, most van Quillék terve: a hulla lopás :D Igyekeztem kissé szomorúnak indítani, de komikusra zárni, hát talán sikerült, talán nem, csak most, hogy nincs Anna, próbálom nem könnyekben tocsogónak leírni a többieket és érzéseiket, persze még mindig kevergetve az információ áradatot is.. 

Emiatt sok nézőpont lesz az évad végéig. Sajnos, vagy nem sajnos, de E/1 miatt így sikerült csak megoldanom :)

De remélem, hogy tetszik. Kommentelni, feliratkozni szabad!

Jó olvasást! :)

***

Steve Rogers:

Egyszer egy művész egy kőbe véste mi az, hogy veszteség, majd utána összekarcolta az egészet.  A veszteséget nem lehet szavakba önteni,  csak érezni lehet... Ott a lelkünkben mindig tudjuk, mindig marad nyoma: legyen az a kedvenc könyvünk,  vagy egy szerettünk. A sok emlék eltemetheti, de ott lesz mindig, még ha nem is vesszük tudomásul: a tudatalattink megőrzi.

Nem ismertem, nem tudtam, hogy ki ő,  de az, hogy elém ugrott, hogy beáldozta magát,  mégis azt mutatja, hogy közel állt hozzám? Nem tudom, hogy miért zavar ennyire a halála, de mégis ott lappangott bennem az érzés.  Miattam halt meg, mint annyi ember régen,  pedig csak jót akartam: megvédeni minél több embert, akit tudok...

– Ennyire zavar? – szakította meg a gondolatmenetemet egy mély,  kissé karcos hang egy ilyen esti órán.  Felpillantva egy álmos,  borostás arcot láttam,  aki szinte belemászott az aurámba, olyan közel hajolt, mikor felült mellém a pulthoz és töltött magának is egy italt a már félig üres üvegből. – Áldozatok mindig vannak... Már három napja történt,  az istenért! – szívta be mélyen a levegőt a playboy.